Communio 2019 3-4. szám – A határok tisztelete és átlépése

A magyar „határ” szónak meglehetősen tág körű és összetett az értelme. Két nagy jelentéskört egyesít magában, melyet az újlatin nyelvek és az angol két különböző kifejezéssel ír le. Földrajzi és politikai értelemben természetes földrajzi egységek vagy államok között húzódó határvonalat jelöl (il confine, la frontière, border). Ebben az értelemben a „határ” kifejezés és a vele képzett szóösszetételek – határsértés, határátlépés, határzár, határvédelem stb. – az utóbbi években, főként a migráció jelenségéhez kapcsolódóan egyre gyakrabban használatosak a közbeszédben. Másfelől a magyar „határ” főnevet átvitt értelemben is használjuk mind a köznapi beszédben („képességeim határához értem”), mind a tudományos nyelvhasználatban, a matematikában, a filozófiában, a szellem- és kultúratudományokban. Ennek a tágabb és közvetett jelentésnek a kifejezésére számos európai nyelv többnyire az eredetileg földrajzi-politikai jelentést is hordozó latin limes főnévre visszavezethető szót használja (il limite, la limite, limit). A magyar „határ” szó, mely feltételezhetően a „hatni” igéből képzett főnévként eredetileg azt a végpontot jelölte, ameddig el lehet „hatolni”, hatást lehet kifejteni, a két jelentéskört egyesíti magában, összekapcsolva a konkrét földrajzi-politikai és az átvitt, szellemi értelmet egymással. Tematikus számunkban mi elsősorban ez utóbbi, tágabb jelentésben használjuk a „határ” kifejezést. Az átvitt értelmű kulturális-tudományos szóhasználathoz kapcsolódunk, de egyben tovább is szélesítjük e jelentéskört, amikor sajátosan teológiai nézőpontból értelmezzük a „határ” fogalmát.

A határok tisztelete és átlépése megfogalmazással olyan címet választottunk, mely jól mutatja a „határ” fogalmának többarcúságát és a kifejezéshez társuló lehetséges jelentések közötti feszültséget. Ez a többértelműség és feszültség tulajdonképpen már a kifejezés konkrét földrajzi értelméhez kötődően is felbukkan, amennyiben a határ/határvonal egyfelől megkülönböztet, elválaszt, másfelől azonban közös érintkezési vonalként össze is köti a megkülönböztetett és elválasztott egységeket. A „határ” lehetséges jelentései közötti feszültség még élesebbé válik a szellemi-kulturális élet területén. A „határ” pozitív jelentést hordoz, szükséges és tiszteletet érdemel, amennyiben a szellemi tevékenység lényegi mozzanata a megkülönböztető határvonás, a lehatárolás, a meghatározás, s amennyiben a saját határral rendelkezés az identitásképzés szerves része. Saját kontúrokkal, azaz határokkal rendelkező szellemi valóságként érti az ismeretelmélet a fogalmat, az etika az erkölcsi normákat és értékeket, a jogtudomány a törvényeket, az esztétika a művészi formákat, az irodalom a nyelvi alakzatokat és műfajokat. A megismerés, az etikai cselekvés és a művészi alkotás megformáló és ezzel együtt lehatárolást végző tevékenység, mely valamilyen rendet és mértéket követ. Ahol a fogalmi határok elmosódnak, könnyen felütheti fejét a gondolati zavar vagy hazugság. Ahol hiányoznak a normák vagy folyamatosan megszegik őket, ott hamarosan eluralkodik a közömbösség és önkény. Ahol a törvények által meghatározott politikai rend megbomlik, ott könnyedén bizonytalanság és káosz keletkezik.

Másfelől azonban a „határ” kifejezéshez alkalmasint negatív jelentés is kapcsolódhat és a „határ” fölösleges tehertételnek is tűnhet. A szellemi értelemben vett határvonás nemkívánatos beszűkülésekkel is járhat. A fogalmi meghatározás elszegényíti a valóságot; az etikai normák és az együttélést szabályozó törvények nem tartanak lépést az állandóan változó valóság sokféleségével; a nyelvi alakzatok és művészi kifejezésformák kiüresedhetnek és megmerevedhetnek. Ilyenkor úgy gondoljuk, hogy a beszűkítő határokat nem megőrizni, hanem meghaladni szükséges; az elválasztó-beszűkítő határ nem tiszteletet érdemel, inkább túllépésre ösztönöz.

Napjainkban a modern-posztmodern, a globális-lokális, az univerzálispartikuláris viszonyának a kérdése, éles vitája végső soron a „határ” értelméről és szükségességéről folyó vita, a „határ” megfelelő fogalmának és megvalósításának a keresése, mely a pozitív mozzanatokat tudja egyesíteni magában. Azoknak a határoknak a keresése, melyek megkülönböztetnek, de nem elválasztanak, értékeket őriznek, de nem megmerevítenek, sajátos identitásunkat úgy formálják, hogy egyben meg is nyitnak az egyetemes egész felé. A határ kérdésével való birkózás tétje ma különösen nagy, de valójában végig kíséri az emberiség egész történetét. A kérdés gyökerénél az az általános ontológiai adottság húzódik meg, hogy minden teremtett létező a mindeneket átfogó létben sajátos módon és meghatározott mértékben részesedve egyszerre lehatárolt, ugyanakkor a létben részesedő létezők egyetemes közösségével, s velük együtt a létet ajándékozó Teremtővel lényege szerint kapcsolatban álló teremtmény. A teremtett létezők a megkülönböztető, de megnyíló határok létszerkezetét mutatják. Ez a létszerkezet az ember esetében tudatossá is válik. Olyan lénynek tapasztalja önmagát, aki lehatárolt, de határairól tudva túl is lendül a határain; mindenestől véges, de szellemi dinamikájában a Végtelen felé lendül. Paradox léthelyzete, hogy önmagán és határain túllendülő mozgását önmaga nem, csak Teremtője tudja célba juttatni mint Üdvözítő Istene. Az üdvözítés nagy művében a kegyelem Istene tiszteletben tartja a teremtésben önmaga által felállított határt, az ember szabadságát, de Krisztusban átlépi a bűnös szabadság által akadályként felállított és Istentől elszigetelő rossz határt. Krisztus belebocsátkozik a véges és Istentől elidegenedett ember határhelyzetébe, hogy belülről nyissa meg a bűn és halál alkotta határokat Isten örök és boldog életében való részesedés felé.

Paradox léthelyzetében az ember szüntelen feladata a jó határok tisztelete, a helyénvaló határátlépések gyakorlása, s a kettő bölcs és folyamatos megkülönböztetése. Az itt sorakozó írások ehhez a megkülönböztetéshez kínálnak teológiai, filozófiai, irodalomtudományi és lelkiségi-tapasztalati szempontokat.

Az első két tanulmány a helytelen és a helyes határátlépés belső logikáját mutatja be a bibliai tanúságtétel fényében. Hoványi Márton a bűnt mint határátlépést értelmezi a „parabaszisz” bibliai és drámai-színházi fogalmának elemzésével. Martos Levente Balázs Jézusnak a legvégső határig elmenő szeretettől vezérelt és az Atya eredeti akaratának feltétlen tiszteletéből fakadó határátlépéseiről elmélkedik. A következő két írás a modern nyugati civilizáció szüntelen határátlépési kísérleteivel vet számot. Hans Schelkshorn filozófiaés eszmetörténeti reflexiója a modernitás válságjelenségeinek kontextusában teszi ezt. Orosz Gábor Viktor a transzhumanizmus határtalan „határkitolást” hirdető kortárs programját vizsgálja meg a keresztény teológia és etika kritikus mérlegén. Robert Spaemann a szégyenérzetet mint az erkölcsi határátlépés észlelésének, érzetének a sajátos jelenségét értelmezi, mely önbecsülésünk és méltóságunk tudatáról ad hírt, s éppen ezért a határészlelés hiánya emberségünk csorbulásának jele. Török Csaba a hit és kultúra összetett és kölcsönhatásban álló viszonyrendszerét vizsgálja a két terület közötti határmozgások dinamikáinak elemzésével. Komálovics Zoltán az irodalmi nyelv létesülésének és határainak kérdésére keresi a választ Mészöly Miklós Saulus című regényét újraolvasva Maurice Blanchot nyelvfenomenológiája felől. Liszkai Tamás a sérültséggel-sebzettséggel járó fájdalmas határok és e határok átlépésének a Bárka közösség ölén megszülető felemelő tapasztalataival vet számot Jean Vanier életművének tükrében. A tanulmányok sorát a Peter Henricivel készített interjú követi, aki jezsuita szerzetesként, filozófusként és kiérdemesült püspökként osztja meg élettapasztalatait a szellemi-kulturális-ökumenikus határátlépések jelentőségéről és határairól. A tematikus számunkat záró írások két olyan kiemelkedő katolikus gondolkodónak állítanak emléket, akik a földi és az örök élet határát átlépve a 2019-es esztendőben távoztak a küzdő egyház soraiból. Gáspár Csaba László Richard Schaeffler vallásfilozófiai életművéről, Jan-Heiner Tück Johann Baptist Metz teológiai
pályafutásáról és gondolkodásáról nyújt összegző méltatást.

Puskás Attila