Alapítóink
Hans Urs von Balthasar
1905. augusztus 12-én született Luzernben. 1923-tól 1928-ig germanisztikát hallgatott Bécsben, Berlinben és Zürichben, s behatóan megismerkedett korának irodalmával és zenei kultúrájával. 1928-ban szerzett doktori fokozatot Zürichben: az újkori német irodalom és filozófia „végső dolgokhoz” fűződő viszonyáról írt értekezése később átdolgozott formában A német lélek apokalipszise címmel három kötetben jelent meg. 1929-ben belépett a jezsuita rendbe, teológiai tanulmányait Fourvière-ben végezte, ahol nagy hatást gyakorolt rá a fiatal rendtársakat patrisztikus kutatásaival megismertető Henri de Lubac. 1936-ban szentelték pappá, s miután rövid ideig a német jezsuiták Stimmen der Zeit című folyóiratának munkatársa volt, 1940-től egyetemi lelkészként tevékenykedett Bázelben.
Szintén 1940-ben ismerkedett meg a konvertita bázeli orvossal, Adrienne von Speyrral, akivel 1945-ben János-társaság néven az evangéliumi tanácsoknak elkötelezett laikusokból álló szekuláris társaságot alapított. Adrienne von Speyr 1967-ben bekövetkezett haláláig töretlenül folytatódott szoros munkakapcsolatuk, amelynek során Balthasar Adrienne közel ötven kötetnyi, javarészt tollba mondott könyvét rendezte sajtó alá. Elsősorban e kötetek kiadására alapította meg 1947-ben a Johannes Verlagot, amely kettejük művein kívül számos egyéb kötetet is megjelentetett, egyebek mellett Henri de Lubac, Gustav Siewerth, Ferdinand Ulrich, Joseph Ratzinger és Louis Bouyer könyveit. Maga Balthasar közel ötven kötetnyi fordítást készített patrisztikus, középkori és modern teológiai művekről, amelyekhez rendszeresen kísérőtanulmányt is írt. Az Adrienne von Speyrral végzett közös munka érdekében (harmincnapos lelkigyakorlatot követően) 1950-ben kilépett a jezsuita rendből, s csak 1956-ban inkardinálódott a churi egyházmegyébe.
Számos egyetem díszdoktorává választotta, de egyetemi katedrát soha nem foglalt el. A II. Vatikáni Zsinaton nem vett részt, de több tanulmányt szentelt a zsinati teológiának, és 1969-ben a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjává nevezték ki. 1988. május 28-án II. János Pál pápa bíborossá nevezte ki, ám június 26-án bekövetkezett váratlan halála megakadályozta a bíbor személyes átvételében…
Henri de Lubac SJ
1896. február 20-án született a Franciaország északi részén fekvő Cambraiban. Tanulmányai során nagy hatással voltak rá a Lyon közelében fekvő Villefranche-sur-Saône elitiskolának számító, Notre-Dame de Mongré nevű jezsuita kollégiumában eltöltött évei (1909–1911), amelyek során nem csupán Charles Péguy, Paul Claudel és Fjodor Dosztojevszkij műveit forgatta előszeretettel, de jezsuita hivatás is ébredt benne. 1913-ban lépett be a Jézus Társaságába. A novíciátust politikai okokból Angliában végezte. Az I. világháború alatt fejsérülést szenvedett, s ettől egész életében súlyos fejfájások kínozták. Felsőfokú tanulmányai során szenvedélyesen tanulmányozta az egyházatyákat, és sokat merített Pierre Rousselot és Maurice Blondel gondolkodásából. 1927-ben pappá szentelték, majd 1929-ben a lyoni katolikus egyetem teológiai fakultásának fundamentális teológiai tanszékére kapott professzori megbízást. 1930-ban Lyonban megismerkedett Jules Monchaninnel, a távol-keleti vallások szakértőjével, a szankszkrit nyelv tudósával, aki később bevezette a buddhizmus világába: ennek köszönhetően születtek a buddhizmus és a kereszténység párbeszédének szentelt terjedelmes munkái (nem véletlen, hogy 1939-től a vallástörténet professzorává is kinevezték). 1934-től Lyonból a város fölött fekvő Fourvière-be, a jezsuiták házába költözött, de továbbra is Lyonban oktatott. Fourvière-ben ugyanakkor kapcsolatba került egy sor fiatal jezsuitával, akikre maradandó hatást gyakorolt. Hans Urs von Balthasar így emlékezett vissza ezekre az évekre: „szerencsére és vigasztalásul ott lakott Henri de Lubac, aki az iskolás anyag mellett felhívta figyelmünket az egyházatyákra, s nagylelkűen rendelkezésünkre bocsátotta minden feljegyzését és kivonatát. Így esett, hogy mialatt a többiek futballozással töltötték idejüket, jómagam Daniélou, Bouillard és mások társaságában (Fessard már nem lakott ott) Órigenész, Nüsszai Gergely és Hitvalló Maximosz írásait olvastam, akikről később könyvet is írtam.”
Joseph Ratzinger / XVI. Benedek
1927. április 16-án született a bajorországi Marktl am Innben. 1946 és 1951 között filozófiát és teológiát tanult Freisingban és Münchenben. 1951-ben pappá szentelték, 1953-ban Szent Ágoston egyháztanáról írt értekezésével doktori fokozatot szerzett, s miután 1957-ben Szent Bonaventura történelemteológiának szentelt dolgozatával habilitált, 1958-ban a freisingi Filozófiai és Teológiai Főiskolán a dogmatika és a fundamentális teológia professzorává nevezték ki. 1959 és 1969 között Bonnban, Münsterben és Tübingenben oktatott, s közben 1962 lés 1965 között Joseph Frings kölni bíboros tanácsadójaként részt vett a II. Vatikáni Zsinaton. 1969-től a regensburgi egyetemen a dogmatika és a dogmatörténet professzoraként oktatott. 1977. március 25-én VI. Pál pápa münchen-freisingi érsekké nevezte ki, s nem sokkal később bíborossá kreálta. 1981-ben II. János Pál pápa a Hittani Kongregáció prefektusává nevezte ki. A Kongregáció vezetőjeként számos emlékezetes dokumentumot adott ki, a legismertebb közülük a Dominus Iesus kezdetű, amely 2000-ben jelent meg. 2005. április 19-én pápává választották, a történelem 265. egyházfője lett. Első enciklikája Deus caritas est kezdettel 2006. január 25-én, a második Spe salvi kezdettel 2007. november 30-án, a harmadik Caritas in veritate kezdettel 2009. június 29-én jelent meg. 2013. február 11-én lemondott pápai tisztségéről, s 2022. december 31-én bekövetkezett haláláig a vatikáni Mater Ecclesiae kolostorban élt.
Krisztológiai, egyháztani, antropológiai és istentani írásaival Joseph Ratzinger a II. Vatikáni Zsinat utáni teológia meghatározó képviselőjévé vált, aki számos formában törekedett a zsinat helyes értelmezésének biztosítására (e téren legismertebb a Gaudium et speshez írt terjedelmes kommentárja). Nagyrészt Joseph Geiselmann hatására különösen fontos lett számára az isteni kinyilatkoztatás és a történelem viszonya, s ezért egész életében élénken reagált az igazságot megkérdőjelező relativizmus jelenségére, nem utolsósorban a kereszténység és a világvallások viszonyával, valamint a Szentírás történeti-kritikai értelmezésének határaival összefüggésben. Történelemértelmezése másrészt a marxizmus filozófiájának és a felszabadítási teológia bizonyos irányzatainak bírálatában tükröződött. Jelentős szerepet játszott a Communio folyóirat megalapításában, és számos jelentős írását ebben a lapban jelentette meg. A folyóirat alapításának 20. évfordulóján hosszú előadást tartott a római Gergely Egyetemen; ebből származik az alábbi részlet.