1927. április 16-án született a bajorországi Marktl am Innben. 1946 és 1951 között filozófiát és teológiát tanult Freisingban és Münchenben. 1951-ben pappá szentelték, 1953-ban Szent Ágoston egyháztanáról írt értekezésével doktori fokozatot szerzett, s miután 1957-ben Szent Bonaventura történelemteológiának szentelt dolgozatával habilitált, 1958-ban a freisingi Filozófiai és Teológiai Főiskolán a dogmatika és a fundamentális teológia professzorává nevezték ki. 1959 és 1969 között Bonnban, Münsterben és Tübingenben oktatott, s közben 1962 lés 1965 között Joseph Frings kölni bíboros tanácsadójaként részt vett a II. Vatikáni Zsinaton. 1969-től a regensburgi egyetemen a dogmatika és a dogmatörténet professzoraként oktatott. 1977. március 25-én VI. Pál pápa münchen-freisingi érsekké nevezte ki, s nem sokkal később bíborossá kreálta. 1981-ben II. János Pál pápa a Hittani Kongregáció prefektusává nevezte ki. A Kongregáció vezetőjeként számos emlékezetes dokumentumot adott ki, a legismertebb közülük a Dominus Iesus kezdetű, amely 2000-ben jelent meg. 2005. április 19-én pápává választották, a történelem 265. egyházfője lett. Első enciklikája Deus caritas est kezdettel 2006. január 25-én, a második Spe salvi kezdettel 2007. november 30-án, a harmadik Caritas in veritate kezdettel 2009. június 29-én jelent meg. 2013. február 11-én lemondott pápai tisztségéről, s 2022. december 31-én bekövetkezett haláláig a vatikáni Mater Ecclesiae kolostorban élt.
Krisztológiai, egyháztani, antropológiai és istentani írásaival Joseph Ratzinger a II. Vatikáni Zsinat utáni teológia meghatározó képviselőjévé vált, aki számos formában törekedett a zsinat helyes értelmezésének biztosítására (e téren legismertebb a Gaudium et speshez írt terjedelmes kommentárja). Nagyrészt Joseph Geiselmann hatására különösen fontos lett számára az isteni kinyilatkoztatás és a történelem viszonya, s ezért egész életében élénken reagált az igazságot megkérdőjelező relativizmus jelenségére, nem utolsósorban a kereszténység és a világvallások viszonyával, valamint a Szentírás történeti-kritikai értelmezésének határaival összefüggésben. Történelemértelmezése másrészt a marxizmus filozófiájának és a felszabadítási teológia bizonyos irányzatainak bírálatában tükröződött. Jelentős szerepet játszott a Communio folyóirat megalapításában, és számos jelentős írását ebben a lapban jelentette meg. A folyóirat alapításának 20. évfordulóján hosszú előadást tartott a római Gergely Egyetemen; ebből származik az alábbi részlet.
„Az emberek egymás között létrejövő communiója csak Isten jóvoltából lehetséges, aki Krisztus által a Szentlélekben egymáshoz vezet embereket, hogy közösséggé, a szó valódi értelmében vett „egyházzá” legyenek. Az az egyház, amelyről az Újszövetség beszél, „felülről” jön létre, nem abból a „felső” szférából ered, amelyet az emberek hoznak létre, hanem abból a magasságból, amelyről Jézus beszél: „Ti innen alulról vagytok, én meg felülről vagyok” (Jn 8,23). Jézus révén ugyanakkor az „alsó” szféra is új értelmet kapott, hiszen Jézus „leszállt a föld alsó részeire” (Ef 4,9). Az „alulról” kiinduló egyháztan, amelyet ma váltig magasztalnak, azzal számol, hogy az egyházat merőben szociológiai valóságnak tekintjük, a cselekvő Krisztust pedig figyelmen kívül hagyjuk. Ebben az esetben viszont már egyáltalán nem az egyházról beszélünk, hanem olyan társaságról, amely vallási célokat is maga elé tűz. Ha következetesen ez a szemléletmód érvényesül, akkor a körvonalazódó egyház teológiai értelemben is „alulról való” lesz, tudniillik ebből a világból való (a János-evangéliumban Jézus ebben jelöli meg az „alsó” szféra értelmét: Jn 8,23). A communio jegyében álló egyháztan azonban a valódi „fenti” szférából kiinduló gondolkodás- és életmódot jelöl, abból az „odafentből” indul ki, amely minden emberi fenti és lenti irányt relativizál, mert erőterében a felsők alsók, az alsók pedig felsők lesznek.
Ezért a Communio folyóiratnak csak az lehet a feladata, hogy erre a valódi felső szférára irányítsa a figyelmet, amelyet a merőben pszichológiai és szociológiai gondolkodás szem elől téveszt. A jövő egyházáról szőtt álmok és a hozzájuk kötődő aktivizmusok, amelyek emberi erővel akarják kialakítani az egyházat, óhatatlanul egyre újabb csalódásokat keltenek, mert nem számolnak azzal, ami a legfontosabb […]. Csak a valódi „felső” szféra alapján lehet komoly és előremutató kritikát gyakorolni a hierarchián: nem az irigység jegyében álló filozófiára, hanem csakis Isten igéjére támaszkodva. Ezért egy olyan folyóiratnak, amelynek Communio a címe, elsődlegesen azon kell őrködnie, hogy továbbra is beszéljünk Istenről, s egyre mélyrehatóbban beszéljünk róla, mégpedig a szentháromságos Istenről, az ó- és újszövetségi üdvtörténetben adott kinyilatkoztatásáról, amelynek középpontjában a Fiú megtestesülése áll, az a tény, hogy velünk van Isten. Egy ilyen folyóiratnak a Teremtőről és a Megváltóról, az emberi istenképiségéről és bűnéről kell beszélnie; azt kell szem előtt tartania, hogy az ember az örökkévalóságra irányul, s ezért teológiai igénnyel a legmélyebben húzódó kérdéseknek szentelt antropológiát kell kidolgoznia. Úgy kell bemutatnia Isten igéjét, mint ami választ ad az embernek. Ez pedig azt jelenti, hogy nem maradhat meg a szakemberek, a teológusok és az egyház ügyeivel foglalkozók körén belül, akik egyik tárgyalásról a másikra a sietnek, s közben egymásban és másokban csak erősítik az egyházzal kapcsolatos rossz érzéseket. A communio alapján gondolkodó folyóiratnak nem szabad ideológiát és recepteket szolgáltatni efféle csoportoknak, hanem a kérdező és kereső embereket kell megközelítenie, s velük párbeszédet folytatva azt kell ismét megmutatnia, hogy miként lehet befogadni Isten igéjét. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a szó tényleges értelmében véve misszionárius irányultságúnak kell lennie. Ma Európa lassan ismét pogánnyá kezd válni. Ám az új pogányok is éreznek szomjúságot Istenre. Sokszor nem találják meg a forrást. De egészen biztos, hogy nem fogják csillapítani sem az egyházról szőtt álmok, sem azok a törekvések, amelyek azt kívánják, hogy az egyház mindenről vitákat folytatva szülje újra magát. Akkor már sokkal vonzóbb lesz az ezotéria, a mágia, az az ajánlat, amely mintha még felkínálná a titok, az „egészen más” légkörét. A hit nem arra szolgál, hogy igazolják magukat olyan emberek, akiknek van idejük ilyesmire: a hit ugyanis az élet ajándéka, és ma az a fontos, hogy ez ismét felismerhető legyen.”