Communio 2020 1-2. szám – Az Úr imája (II.): „Szenteltessék meg a te neved”

„Valami titokzatos dolog a név; magát a hordozóját helyettesíti […]. Ezt a titkot, amely az embereknél s a dolgoknál a bizonytalanság ködébe burkolózik, Isten a maga esetében meghatározta és hitelesítette. Maga is beleköltözött nevébe. Attól fogva benne is lakik a nevében […]. Ebben a névben vándorol az Isten emberi nyelven, szíven, szájon és sorson keresztül; és a szent név sorsa ugyanaz, mint a többi szóé: Röpke, a bizonytalan lét játékszere […]. Hatalmas, munkál és alakít […]. Tiszteletben tartják és visszaélnek vele. Tisztelet és imádás edénye, de káromlás eszköze is. Kimondják imádva és áldva, de kimondják gondatlanul, kételkedve, káromkodva, rombolva is […]. És most a Miatyánk figyelmeztet bennünket: Tudd meg, hogy kötelességeid vannak az Isten neve körül. Nemcsak azt mondja: Tiszteletben kell tartanod – hanem: Gondod legyen reá. Törődnöd kell szentségével, erejével, hazátlanságával, kiszolgáltatottságával. Gondját kell viselned. Mégpedig úgy, ahogyan egyedül a vallásban lehetséges: Magával az Istennel való egységben. Kérve, adja meg, hogy nevének szentségét elismerjék; hogy helyet találjon a szívekben; hogy szenteltessék meg az emberek között.”

Hosszasan idéztük Romano Guardininek a Miatyánk első fohászáról elmélkedő ihletett mondatait. E gondolatok jegyében ajánljuk kedves olvasóink figyelmébe a Communio most megjelenő számát, mely folytatva az Úr imájáról tavaly megkezdett sorozatunkat ezúttal a „Szenteltessék meg a te neved”, azaz az első helyen álló kérés jelentését igyekszik feltárni. Guardini idézett szövegrészletét azért is választottuk tematikus számunk nyitányának, mert jól kirajzolja azt a két fókuszpontot, amely köré az itt sorjázó tanulmányok gondolatvilága is szerveződik. Az egyik gyújtópontban a „név”, Isten nevének a fogalma áll. Isten titokzatos nevének kinyilatkoztatása, meghatározása és hitelesítése, melynek bibliai alapszövege és eredetforrása az égő, de el nem égő csipkebokorból Mózeshez szóló, önmagát nevében hírül adó Isten szava (Kiv 3,14). Isten szent nevéről költői módon, de egyúttal teológiailag hajszálpontosan mondja Guardini: Isten „beleköltözött nevébe. Attól fogva benne is lakik nevében”. Mit közöl Isten önmagáról ezzel a névvel? Mit tár fel és mit rejt el? Mit bocsát az ember rendelkezésére és mit von meg tőle? Mit hitelesít és mit ígér? Neve hogyan tükrözi fenséges szabadságát és lehajló szeretetét? Milyen távlatát nyitja meg ezzel a lét új értelmezésének? Jézus miként kinyilatkoztatója, s egyúttal hordozó alanya is e titokzatos névnek, melyben maga Isten lakik? Hogyan rejtheti e szent név a Szentháromság titkát? Ilyesfajta kérdések alkotják az itt olvasható reflexiók első
gyújtópontját.

A második fókuszpontot a „szent”, a „szentség”, a „megszentelés” fogalma képezi. Miben áll Isten szentsége? Mit jelent Isten nevének megszentelése? Egyáltalán ki az alanya a megszentelés tevékenységének? Hogyan szenteli meg Isten az ő nevét, s hogyan szentelheti meg Isten nevét, „viselhet rá gondot” az ember? Isten és ember miként találkozik, hogyan jut egységre Isten nevének megszentelésében? Az Isten nevét kinyilatkoztató és hordozó Jézus miként szenteli-dicsőíti meg tökéletesen Isten nevét? S mindez hogyan valósul meg a liturgiában? Effajta kérdések alkotják a tanulmányok második gyújtópontját. A reflexiókból az is kiviláglik, hogy a két fókuszpont elszakíthatatlanul összetartozik. Azzal, hogy Isten kinyilatkoztatja nevét, egészen Szentnek mutatkozik, ő maga megkezdi nevének megszentelését, s a kinyilatkoztatást befogadó embert is erre hívja: Mózesnek le kell vetnie saruját, mert szent a föld, ahol a szent Isten megjelenik és közli nevét. S megfordítva is igaz: Isten nevének megszentelése nem más, mint elismerése annak, amit e név valójában jelent, újra és újra visszatalálás Isten nevének Isten által hitelesített tartalmához. E két egymásra utaló fókuszpont, egymás felé irányuló mozgás tökéletes egysége Jézus Krisztus. Jézus az örök Atya emberré lett örök Fiaként Isten szent neve tartalmának végső kinyilatkoztatója, hordozója és tökéletes megszentelője.

A tanulmányok sorát Oláh Zoltán írása nyitja meg, melynek gondolatmenete az ószövetségi istennevek jelentésének számbavételétől a JHWH név kinyilatkoztatásának értelmezésén keresztül az Isten neve megszenteléséről szóló ezekieli és izajási igehirdetés elemzéséig ível. E nyitó tanulmányban jószerével valamennyi alaptéma felbukkan, melyet a későbbi reflexiók alaposabban kifejtenek.

Martos Levente Balázs Jézus főpapi imájának (Jn 17) gondos elemzésével feltárja az imában döntő jelentőségű Isten-név-tematika mélységeit, Istennek az ószövetségi
„vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14) és a Deutero-Izajásnál tipikus „Én vagyok” kijelentéseivel, valamint Jézus „Én vagyok” mondataival való összefüggését. Ennek során feltárul, hogy mit jelent valójában az Atya nevének jézusi kinyilatkoztatása, s mi az értelme annak, hogy az Atya átadta nevét a Fiúnak.

Görföl Tibor tanulmánya az istennév dicsőítése körül a számunkra kevésbé ismert ortodox világban a 20. század elején kialakult nagy horderejű teológiai vitába nyújt izgalmas betekintést, mely a legkiválóbb orosz ortodox teológusokat késztette állásfoglalásra, gyökerei a 14. századi palamita teológiába nyúlnak vissza, de jelentősége napjainkig ér, beleértve az ökumenikus közeledés szempontjából benne rejlő nehézségeket és lehetőségeket is. Az írásban szépen körvonalazódnak azok a fő értelmezési utak, melyek Isten valósága, cselekvései, nevei, Jézus neve és a Jézus-ima közötti összefüggés sokrétűen összetett kérdését igyekeznek megválaszolni.

Vassányi Miklós írása a Kr. u. 5/6. század fordulóján tevékenykedő Ál-Areopagita Szent Dénesnek az Isten nevei című művéből azt a részt értelmezi, amely egyebek között Isten szentségével, illetve a „Szentek Szentje” megnevezéssel foglalkozik. Az alapos elemzés feltárja a Dénes által tárgyalt istennevek filozófiai forrásvidékét, s egyben bepillantást enged abba is, hogy a keresztény szerző hogyan olvasta egybe a bölcseleti hagyomány és a bibliai források Istenre alkalmazott megnevezéseit. A tanulmány tartalmazza Dénes műve itt elemzett XII. részének fordítását is, mely az első magyar nyelvű fordítása ennek a szövegnek.

Ambrus Gábor László tanulmánya Fiorei Joachim különleges, számunkra alig ismert gondolkodói világába vezet be, amikor Isten négybetűs Nevének a keresztény recepcióban egyedülállóan beható és összetett, döntően a Jelenések könyvének szövegén alapuló értelmezését mutatja be. Egészen sajátos és kuriózumnak számít a calabriai apát interpretációja, mely a szent tetragrammatonból a Szentháromság titkának és az üdvtörténet menetének rejtjelzését véli kiolvasni, s ezt diagramon törekszik ábrázolni.

Diósi Dávid liturgiateológiai reflexiója számba veszi a JHWH névkinyilatkoztatás jelenetének liturgikus szempontból (is) releváns mozzanatait, melyek értelmezésébe zsidó targumok és a Kr. e. 2. században keletkezett Jubileumok könyvének szöveghelyeit is bevonja. Meglátásai jól kiegészítik az előző tanulmányok szempontjait. Különösen érdekes és mély értelmű a „bibliai-teológiai topográfia” feltárása, az Édenkert, a Sínai-hegy és Sion hegye összefüggésének megmutatása, mely új, krisztológiai értelmet nyer a Golgota felől.

Az Isten nevének bibliai és keresztény teológiai értelmezését kifejtő írások után két távolabbi kitekintéssel találkozhat az olvasó.

Az elsőben Tüske László eszmetörténeti szempontból vizsgálja Isten 99 nevének jelentését és jelentőségét a Koránban és a muszlim hagyományok imagyakorlataiban, különös tekintettel a szúfi misztika sajátos világára, ahol a különböző nevek recitálása az Istenhez való lelki felemelkedés útjává válik.

A másik kitekintés a szépirodalom területére kalauzolja az olvasót. Kovács Gábor irodalomtudományi tanulmányában Gárdonyi Géza Virradat előtt című novelláját elemezve feltárja az elbeszélésben rejlő bibliai motívumokat, a Miatyánk első három fohászával, közöttük az Isten nevének megszentelésével való kapcsolatot. A jelenlegi járványügyi „háborús” helyzet még nagyobb súlyt kölcsönöz az első világháború alatt keletkezett novella üzenetének arról, hogy a közös baj tapasztalatának evangéliumi feldolgozása – „szenteltessék meg a te neved” – utat nyithat a „bajtársiasság”, a testvéri figyelem és segítés felé. A teológiai szempontokra érzékeny novellaelemzéshez a szerző által megrajzolt átfogó kép társul az Isten neve tematikának Gárdonyi prózaművészetének egészében való jelenlétéről.

Az Isten nevének jelentéséről és megszenteléséről szóló tanulmányok füzérét ezután két megemlékezés követi.

Az elsőben Mezei Balázs vallásfilozófus rajzolja meg Vető Miklós magyar származású, de évtizedeken keresztül külföldön alkotó filozófusnak, a francia Communio folyóirat munkatársának tudományos életpályáját, értékeli és méltatja filozófiai szemléletmódjának sajátos hangsúlyait, kiemelve az „alteritas” és a „személymivolt” értelmezésének eredeti megközelítését a „megújító újdonság” koncepciója felől.

A másik írásban Puskás Attila emlékezik meg Török József atyáról, a magyar Communio korábbi főszerkesztőjének tudományos életútjáról és a folyóirat szerkesztésében végzett huszonöt éves szolgálatáról.

Kiadványunkat a Jan-Heiner Tück bécsi teológussal Görföl Tibor által készített beszélgetés zárja. A világméretű járvány idején különösen is aktuális téma felvetése nyitja meg itt a kérdések sorát: a vírusfertőzés pusztító hatásait látva hogyan lehet beszélni Istenről úgy, hogy elkerüljük mind a büntetés teológiájának egyoldalúságait,
mind az Isten szidalmazásába torkolló lázadás szélsőségét?

Ha a keresztény ember, s kiváltképp a teológus, helyesen beszél Istenről, akkor ezzel is megszenteli Isten nevét. Teljesíti azt a hivatást, amelyre Guardini utal a Miatyánk első fohászáról elmélkedve: „mély, gyengéd, bensőséges, erős érzéssel kell lelkünkben körülvenni Isten nevét. Térdre kell hullanunk szívünkben ez előtt a név előtt, körül kell ölelnünk és reá figyelnünk, és úgy magunkévá tennünk, hogy veszedelem ne érhesse. […] Az Isten nevének szentségéről van itt is szó, mint a Törvényben; az Isten azonban nem foglalja törvénybe azt, amit akar, hanem rábízza az emberre, mint valami szent és magasztos dologgal való törődést és általa egyenesen az Istennel való egységre kap meghívást az ember.”

Puskás Attila