Communio 2020 3-4. szám – Az ezeréves ország eszméje: khiliazmus a Bibliában, a teológiában és a kultúrában

„Jézus Krisztus tegnap és ma. Ő a kezdet és a vég. Ő az Alfa és az Ómega. Övé az idő és az örökkévalóság. Övé a dicsőség és a hatalom.” Húsvét vigíliáján a fény liturgiáját végző pap ezeket a szavakat mondja, miközben az öröklétet jelképező betűkkel (Alfa és Ómega) és a történelmi időt jelző aktuális évszámmal megjelöli a feltámadt Krisztust jelképező húsvéti gyertyát. Az egyház hitvallását mondja ki Krisztusról: az örök Igével egyesült teljes emberi természetével az időből az örökkévalóságba győzelmesen átlépő Feltámadott Krisztus Ura a történelemnek és Ura az örökkévalóságnak. E hitvallásban a Jelenések könyvének „Én vagyok” (egó eimi) – kijelentései visszhangoznak, melyek a Biblia utolsó szent írásának első és záró fejezeteiben (1,8; 1,17; 21,1; 22,13) kétszer-kétszer megismétlődve mintegy keretbe foglalják és magukba sűrítik az egész könyv, sőt bizonyos értelemben a teljes Szentírás örömüzenetét. A hitvallást megfogalmazó „Én-kijelentések” alanya váltakozva hol az Úristen, hol az Úr Jézus. Az első alkalommal az Úristen: „Én vagyok az alfa és az ómega (egó eimi to alpha kai to ómega)” – mondja az Úr, az Isten, aki van, aki volt és aki eljő, a Mindenható” (Jel 1,8). Másodszor az Úr Jézus: „Én vagyok az első és az utolsó (egó eimi ho prótosz kai ho eszkhatosz) és az élő. Meghaltam, s íme, mégis élek, örökké” (Jel 1,17). Harmadszor ismét az Úristen: „Megtörténtek. Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég (egó to alpha kai to ómega, hé arkhé kai to telosz)” (Jel 21,6). Végül az utolsó Én-kijelentésnek az alanya egyszerre az Úristen és a feltámadott Krisztus. Ezt az oszthatatlan egységet nyomatékosítja a szerző azzal, hogy ezúttal az Én-kijelentésbe belefoglalja az összes kulcskifejezést és predikátumot, melyek a két alanyhoz rendelten a korábbi kijelentésekben külön-külön bukkantak fel. „Én vagyok az alfa és az ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég (egó to alpha kai to ómega, ho prótosz kai ho eszkhatosz, hé arkhé kai to telosz)” (Jel 22,13). Az üzenet világos: a Mindenható Isten és a vele egy trónon ülő leölt, de mégis élő Bárány együtt gyakorolja királyi uralmát és juttatja célba a teremtett világot és a viszontagságos, drámai történésekkel, bűnökkel terhelt emberi történelmet az újjáalkotott kozmoszban, melynek középpontja Isten városa, a mennyei Jeruzsálem. E nagyszerű és felszabadító látomást előzi meg a Jelenések könyvében a Krisztus ezeréves uralmáról szóló vigasztaló és reményteljes ígéret (Jel 20,1–6), mely szerint a feltámadt Krisztusé nemcsak a legvégső győzelem, hanem azt elővételezve már az utolsó előtti történelmi időszakban is megtapasztalható módon kinyilvánítja és gyakorolja királyi uralmát. Nemcsak a legvégső és utolsó dolgok, de már az utolsó előttiek is annak a kezében vannak, aki az „első és az utolsó”.

A „khiliazmus” (vö. görög khiliasz = ezer) kifejezés eredendő és szoros értelemben a keresztény történelemteológiának azt a sajátos alakját jelenti, mely szerint a földi történések végül az üdvösség és béke ezer éves országába torkollanak, melyben a föltámadott Krisztus uralkodik majd a földön, még mielőtt bekövetkeznék az egyetemes föltámadás, a végső ítélet és a világmindenség gyökeres átalakulása. A fogalom a Jelenések könyvéből származik (Jel 20,1–6), ahol egy olyan ország ígéretéről olvasunk, melyben a Jézusba vetett hitükért megölt vértanúk „Krisztussal ezer évig uralkodnak” (chilia ete, Jel 20,4). Krisztus ezeréves uralma az ő szentjeivel mint az üdvösség és a béke földön megvalósuló országának várása mintegy közbülső és átmeneti állapotként ékelődik a drámai tapasztalatokkal teli emberi történelem és az egész emberiséget, sőt világmindenséget érintő végítélet és beteljesedés közé: átmeneti jövőbeli korszak az abszolút jövő felé.

Amint Hans Georg Gradl itt közreadott tanulmányában hangsúlyozza, a keresztény remény kettős hangsúlyú meghirdetése ez: a teremtő és megváltó Isten hűségének és mindenható erejének megvallása, hogy a gonosz erőktől megrontott, eltorzított földön fel tudja és akarja állítani uralmát, a politikai hatalom hamis békéjével szemben megteremti a krisztusi béke uralmát, a „pax romana” alternatívájaként a „pax christiana” valóságát.

Fröhlich Ida a Jelenések könyvében megjelenő keresztény khiliaszta várakozás vallástörténeti és eszmetörténeti előzményeit és párhuzamait tárja fel az intertestamentárius és korabeli zsidó apokaliptikus irodalomban.

János apokalipszise khiliaszta várakozásának egyház- és teológiatörténetben kifejtett hatásáról ad számot Görföl Tibor, amikor az „ezeréves ország” eszméjének legkülönbözőbb értelmezéseit mutatja be a patrisztikus kor kezdetétől, a két szellemi óriás, Irenaeus és Ágoston történelemteológiájára fókuszálva. Miközben a lyoni püspök a gnózis testtagadásával és dualizmusával szemben az „ezeréves ország” eszméjével az üdvösség testi dimenzióját, az isteni pedagógia szerinti fokozatos megvalósulását, a teremtés kezdetétől a Krisztushoz való hasonlóvá válás érlelődési folyamatát tudja erőteljesen hangsúlyozni – az embernek fel kell készülnie a Szentháromság egy Istennel való végső közösségre –, addig a hippói püspök De civitate Dei című időskori nagy történelemteológiai művében szimbolikus-spirituális-prezentális értelemben olvassa a bibliai szöveghelyet: Krisztus „ezeréves” uralma már megkezdődött a megkeresztelt emberek lelkében, s az egyházban folyamatosan jelen van dicsőséges eljöveteléig.

A Jelenések könyve khiliaszta várakozásának hatástörténetéből idézünk fel egy másik jelentős állomást, amikor Henri de Lubac La postérité spirituelle de Joachim de Flore című művéből fordításban közlünk egy szövegrészt, ahol a francia jezsuita teológus meggyőzően bemutatja Fiorei Joachim történelemteológiájának eredeti újdonságát, egzegetikai és szellemi örökségének távolba ható horderejét. A fiorei apátnak a Szentlélek eljövendő korszakáról-országáról vallott felfogása, melynek része a lelki-szellemi fejlődés gondolata, szellemtörténetileg előkészítette a felvilágosodás haladásközpontú történelemfilozófiáját, mint a keresztény történelemeszme szekularizált változatát.

Magyar vonatkozású kitekintést nyújt Őze Sándor tanulmánya, melyben a Jelenések könyvéből és az ószövetségi prófétai írásokból táplálkozó apokaliptikus időszemlélet jellemzőit vizsgálja a reformáció terjedésének korai időszakában a három részre szakadt Magyarországon katolikus, lutheránus és a helvét hitvallást követő prédikátorok írásaiban.

Török Csaba a khiliaszta eszme szerepét és egyre inkább szekularizált változatait vizsgálja az újkori szellemtörténetben, kezdve a reformáción belüli olvasattól, Kant „filozófiai khiliazmus” fogalmán át, a marxista és az antikolonialista értelmezésen keresztül egészen a posztmodern változatig.

Krisztus uralmának bibliai gondolatához szorosan kapcsolódik Krisztus Király liturgikus ünnepe, melyet két különböző és egymást kiegészítő nézőpontból vizsgál a soron következő két írás. Az ünnep liturgiateológiai elemzését kínálja Diósi Dávid tanulmánya, míg Gárdonyi Máté reflexiója az ünnep bevezetésének egyháztörténeti hátterét tárja fel.

A tanulmányok sorát magyar vonatkozású kitekintés zárja. Eisemann György irodalomtörténeti írása a magyar „millenniumot” övező évtizedekben alkotó neves íróknak és költőknek az ezeréves magyar történelemre reflektáló és ugyanakkor a magyar jövőbe tekintő meglehetősen sokféle értékeléséről, egymásnak feszülő víziójáról nyújt széles panorámaképet.

A khiliazmusról szóló tematikus számunk Hans Maierrel, a Communio folyóirat alapító személyiségeinek egyikével készített beszélgetéssel zárul, melyben a katolikus politikatudós többek között a keresztény hitből fakadó időszámítás újdonságáról, a khiliaszta eszme szekularizált változatainak a politikai vallásokban és a 20. századi totalitárius ideológiákban való tovább éléséről osztja meg gondolatait.

Puskás Attila