Communio 2024 1-2. szám – A hit paradoxonai

„Sanctus Deus, sanctus fortis, sanctus immortalis, miserere nobis!” – „Szent Isten, szent erős, szent halhatatlan, irgalmazz nekünk!” E dicsőítő hitvallás szavait ismételgetve borulunk le Jézus keresztje előtt a nagypénteki kereszthódolat liturgiájában. Hitvallásunk paradox módon a Megfeszítettet mondja szentnek, Istennek, erősnek, halhatatlannak. Szentnek azt, akit átokkal sújtottnak tartanak; Istennek, akit végletekig megaláztak; Erősnek, aki erőtlenül fekszik a kereszten, Halhatatlannak a halálba merülőt. A kereszt paradoxona, hogy Isten ereje a Megfeszített gyengeségében, bölcsessége a Megfeszített önmagát felemésztő szeretetének „oktalanságában”, szentsége a Megfeszített elhagyatottságában nyilatkozik meg (vö. 1Kor 1,22–25). A kereszt végletekig fokozott paradoxona: Isten a gyengeségben Erős, az erőtlenségben Hatalmas, a szenvedésben Fenséges, a halálban Halhatatlan Isten. „Isten dicsősége ennek a kereszthalálnak a mélységében lesz látható. (…) Jézus keresztjében nyit utat Isten önmagához, nyitja meg a Szentek szentjét. A jánosi szenvedéstörténet képe szerint: a Megfeszített átszúrt szívében nyitja meg Isten a szívét, úgyhogy belőle élet és kiengesztelődés fakad (Jn 19,34). (…) Isten dicsősége és üdvözítő hatalma a kereszt szégyenében és kiszolgáltatottságában: a hihetetlent adja hinni, a hitre felszólító hívás, mert itt – Schellinggel szólva1 – a legnagyobb történt, „aminél semmi nagyobb nem történhet”; mert itt a legnagyobb észlelhető és megfontolandó, aminél semmi nagyobb nem gondolható el, mert messze nagyobb mindannál, amit a gondolkodás önmagától kieszelhetne.”

A kereszt paradoxona nem szakítható el a kinyilatkoztatás, a megtestesülés, a teremtés, a Szentháromság, a kegyelem, az egyház, a szentségek és Mária személyének paradox valóságától. A kinyilatkoztatás során a Láthatatlan kinyilvánul és elrejlik a láthatóban; az inkarnációban az Örök és Végtelen egyesül az időbelivel és végessel, az isteni természet az emberivel; a teremtésben Isten létrehozza a nem-istenit, hogy átistenítse, a Végtelen átfogja a végeset; a háromszemélyű egy Isten az önmagában lét és a másiknál lét tökéletes egysége; a kegyelem felszabadítja és igényli a fogságba került szabadságot; az egyház isteni és emberi elemből összetett egyetlen valóság; a szentségek láthatatlan kegyelmet közvetítő látható jelek; a názáreti Mária szűz és anya. A Szentírás az isteni igékben és tettekben megnyilvánuló isteni paradoxonok könyve. A keresztény hitvallás a paradox igazságok foglalata. A liturgia az isteni paradoxonok ünneplése. A misztika a paradox hitigazságok átélő szemlélése.

Jelen számunkat a hit paradoxonainak szenteljük. Az itt közölt írások megmutatják, hogy a teológiai értelemben vett paradoxon nem az értelemmel szembenálló irracionalitást, a logika törvényeinek ellentmondó „logosz-nélküliséget”, a gondolkodás határát vagy beszüntetését jelenti, hanem a szokásos elvárásokat szétfeszítő, az értelmet a nagyobbra és mélyebbre megnyitó, a gondolkodást felébresztő, csodálkozó és önmagukon túllendítő eseményt jelöli, amely az Istennel való találkozás lényegi velejárója. A paradoxon a misztériumból fakad, a misztériumhoz vezet vissza, a misztérium jele, nyelve és belső dinamikája. Emmanuel Cattin a filozófiai-teológiai fenomenológia látószögéből, ontológiai-metafizikai igénnyel közelíti meg a paradoxonok titkát, amikor bibliai és misztikus szövegek által tanúsított tapasztalatokra reflektál. Czakó István a kierkegaard-i életmű különösen is releváns szövegeinek az elemzésével mutatja meg az egzisztencia, a hit és a megtestesülés paradoxonainak egymásba fonódását a keresztény ihletettségű dán filozófus írásaiban, miközben tisztázza gondolkodásának Kanthoz, Hegelhez, Schellinghez és Schleiermacherhez fűződő összetett kapcsolatát. A két filozófiai tanulmány után két biblikus reflexió következik. Míg Jean Duchesne az embert meglepő Istenről tanúskodó jézusi boldogmondások paradoxonaival foglalkozik, addig Pecsuk Ottó a Messiás Jézus magatartásában szembeötlő látszólagos ellentmondásoknak a feloldására vállalkozik. Justin Arickal arra hívja fel a figyelmet, hogy hitvallásában a korai egyház nemcsak fogalmilag értelmezte a hit paradoxonait, hanem liturgiájában meg is ünnepelte. Hangsúlyozza, hogy teológiailag tekintve „a paradoxonok nem logikailag hiányos kijelentések, melyeket az egyik pólus javára fel kellene oldani, hanem a hit dicséretre méltó misztériumainak megközelítései”. Iain Matthew Keresztes Szent János misztikájában kutatja a paradoxon struktúráit, amelyek nemcsak a Kimondhatatlant szóvá tevő misztikus nyelv síkján, hanem a nyomorúságában szép költeményeket alkotó, a vereségében győztes Krisztust szemlélő, az elhagyottság sötét éjszakájában látó és a jelentéktelenség termékenységét átélő János tapasztalatában jelentkeznek. Roderick Strange vizsgálódásának fókuszában a konvergáló valószínűségek, a bizonyosság és a misztérium kapcsolata áll, ahogyan azt a teljes igazságért és az eretnekségek ellen küzdő egyház hitvallásával foglalkozó Newman patrisztikus és dogmatörténeti kutatásai elénk tárják. Ehhez szorosan kapcsolódik Bernard Pottier írása, aki Eunomiosz és Nüsszai Szent Gergely vitája kapcsán mutatja be, hogy mi történik akkor, ha valaki hitünk paradoxonait racionalista módon akarja feloldani, és ezzel szemben miként lehet védelmezni a hit paradoxonait. Roberto Carelli mesterien tárja fel, hogy a paradoxon logikája hogyan határozza meg a balthasari teológiai-filozófia gondolkodás minden polaritását, miközben rámutat a svájci teológus paradoxonértelmezésének szellemi forrásvidékeire is. A tanulmányok sorát Thomas Marschler írása zárja, aki Máriát a paradoxonok asszonyaként mutatja be, akinek személyében megvalósuló szűzi anyaság paradoxona az Isten-anyaság még alapvetőbb paradoxonában gyökerezik.

Puskás Attila