Communio 2025 1-2. szám – Az Atyával egylényegű Fiú – Nikaia 1700

Ferenc pápa 2025. április 21. reggelén földi zarándokútját befejezve hazatért a Mennyei Atya Házába. Noha betegsége és gyengesége miatt nem a Szentatya vezette a három szent nap liturgiáját, mégis Jézus megváltó szenvedéséről és feltámadásáról szóló tanításával ő erősítette bennünk a Krisztus húsvéti győzelméből fakadó hitet és reményt. Nagypéntek estéjén a pápa által írt keresztúti elmélkedések hangzottak el a Colosseumban. A nagyszombati liturgiát vezető bíboros Ferenc pápa homíliáját olvasta fel. Húsvétvasárnap ünnepi szentmiséjében a Szentatya bátorító szavai szóltak hozzánk a szentmisét végző főcelebráns tolmácsolásában, majd magától a pápától vehettük az Urbi et Orbi áldást. S másnap, húsvéthétfőn reggel, Ferenc pápa csendesen elment. Miután befejezte a „testvérek megerősítésének” péteri szolgálatát, a húsvéti örömhír hirdetését, a húsvéti remény üzenetének átadását, a remény zarándokának földi útja célba ért. Szépséges „mennyei koreográfia” szerinti távozásának ez a módja különleges súlyt ad a Szentatya utolsó tanításainak, de egész pápai szolgálatának is. Mintha a jelképes időzítés még egyszer tanúsító jele lenne a húsvéti örömhír, a keresztény remény igazságának. Mintha ez a földi életút végére elhelyezett különös hangsúly maga is értelmezné Ferenc pápa remény formálta egész küldetését és személyiségét: olyan valaki távozott közülünk, akinek a föltámadott Krisztus, a mi reménységünk adott erőt ahhoz, hogy a bátorság, a türelem, a vigasz, a szabadság, a gyengédség, az irgalom, a lelki derű jegyében végezze nehéz szolgálatát. S mintha jelképes időzítésű távozása mindannyiunkat bátorítana: nézzétek, így érdemes élni és szolgálni; legyetek a remény zarándokai és jelei.

A 2025-ös évben egyházunk kettős jubileumot ünnepel. Spes non confundit kezdetű bullájában Ferenc pápa szentévet hirdetett arra a reményben való növekedésre hívva mindnyájunkat, amely remény soha nem csal meg és egész életünk biztos horgonya. A remény útját közösen járva, zarándoktársakként éljük a jubileumot, odaszegődve kortársaink mellé és nekik is felkínálva az éltető remény forrásait. Különleges fényt ad a mostani szentévnek az a tény, hogy az egyház első egyetemes zsinatának, az I. Nikaiai Zsinatnak és hitvallásának az 1700. „születési évfordulóját” is ünnepeljük. A két jubileum időbeli egybeesése szépen kifejezésre juttatja a keresztény remény és a nikaiai hitvallás közötti belső összefüggést. Emberi életünk apró, piciny, és mégis nélkülözhetetlen remények sorozatából áll, amelyek valóra válnak vagy kudarcot vallanak. Nekünk, keresztényeknek van azonban egy mindent átfogó, nagy reménységünk, amely megtart akkor is, ha a csalóka emberi reményeink szertefoszlanak. A mi boldog reménységünk maga Jézus Krisztus (1Tim 1,1; Tit 2,13), az Üdvözítő. A miérettünk emberré lett, a mi üdvösségünkért kínhalált szenvedett, a mi megigazulásunkért feltámadott, a mi megszentelődésünkért a Lelkét szívünkbe árasztó és az idők végén dicsőségében eljövő Jézus a mi reménységünk alapja és kezese: Ő ajándékoz meg bennünket az örök élet, a testi feltámadás és mindenek beteljesedésének szilárd reményével. Mindaz, amit a keresztségi hitvallásban Jézus Krisztusról hittel kijelentünk, a reménységünk alapvetéseiről szól. A Nikaiai hitvallás egy – talán valamelyik kis-ázsiai vagy palesztinai egyházban használt – keresztségi hitvallás kibővített formája. Amikor Arius eretneksége nyomán veszélybe került az egyház Jézus Krisztusba vetett hitének teljes igazsága, s ezzel együtt a mindent átfogó keresztény reménység legvégső alapja, akkor az igaz hit és a megbízható remény védelmében a Nikaiában összegyűlt püspökök megfogalmazták az egész egyház közös hitvallását. Kimondták, hogy Jézus Krisztus „az Atyától Egyszülöttként született Fiú”, „valóságos Isten a valóságos Istentől”, „az Atyával egylényegű”. Ha Jézus nem lenne az „Atyával egylényegű Fiú” – hanem az Atyának csupán egy kiváló, első teremtménye, amint Arius gondolta –, úgy az üdvösség keresztény reménye csorbát szenvedne és alapnélkülivé válna. Hogyan is tárhatná fel számunkra az Atyát Jézus, ha nem az örök Atya örök Fia lenne, aki az egylényegűség bensőséges közösségében tökéletesen ismeri az Atyát? Hogyan is ajándékozhatná nekünk Jézus az örök isteni életet, az örök Atyával való közösségét, ha nem az örök Fiú lenne, akinek öröktől fogva teljes közössége van az Atyával, és aki hiánytalanul birtokolja az Atyától áradó örök életet? Ha Jézus nem az Atyával egylényegű Fiú, úgy Üdvözítőnk sem lehetne, akkor sem az Atya igaz és teljes ismeretét, sem az örök isteni életet nem tudná nekünk ajándékozni. 1700 évvel ezelőtt a Nikaiában összegyűlt püspökök az ép keresztény hit, az üdvözítő keresztség és a csorbítatlan keresztény remény védelmében fogalmazták meg azt a hitvallást, ami azóta is a keresztény egyházak közös hite és szilárd egyetértési pontja a közös reménynek. „Az Atyával egylényegű Fiú – Nikaia 1700” címmel a jubileumi évben megjelenő számunkat a Nikaiai Zsinatnak szenteljük. Az itt közreadott írások ezt a központi témát járják körül különböző nézőpontokból. A hitvallás elemzésével Jan-Heiner Tück arra a kérdésre keresi a választ, hogy a zsinati szimbólum hogyan viszonyul a keresztény hit ószövetségi-zsidó gyökereihez. Henryk Pietras történeti szempontból vázolja a zsinat összehívásának előzményeit, Konstantin császár motivációit és szerepét, valamint a zsinati kánonok történeti kontextusát. A zsinati hitvallás filozófiai fogalomhasználatával kapcsolatban megfogalmazott „hellenizálódás” tétellel számot vetve és azt cáfolva Giulio Maspero a görög bölcselet zsinati-teológiai használatának módját elemzi. Buzási Gábor a zsinat hatástörténetét egészen sajátos látószögben közelíti meg, amikor azt mérlegeli, hogy Iulianus Apostata császár hellén újplatonikus teológiájában a nikaiai és az ariánus hitvallások milyen elemei fedezhetők fel. Kajtár Edvárd a húsvéti ünnep dátumának zsinati meghatározásával, valamint ennek elő- és utótörténetével kapcsolatos kérdéseket tárgyalja. Johannes Oeldemann az utóbbi évtizedek ökumenikus párbeszéd-dokumentumainak tükrében mutatja be, hogy a Nikaiai Zsinat hitvallása és részben kánonjai továbbra is közös hitbéli alapot jelentenek a keresztény egyházak kapcsolatában, de megoldandó feladatot is rónak az egyházakra. A Nikaiai Zsinatról szóló írásokat a Khaled Anatoliosz patrológus kutatóval készített beszélgetés zárja, amely a zsinat teológiájának, hatástörténetének és máig ható jelentőségének a kérdéseit taglalja. Ebben a számunkban új rovatot indítunk „Források és távlatok” címmel. Források, amelyek segítenek teológiai-spirituális tradícióink újrafelfedezésében; távlatok, amelyek a kortárs teológiai kérdésekre és a szélesebb értelemben vett kultúra világára nyílnak. Forrásokként olyan rövidebb szövegeket adunk közre, amelyek egyházatyák, egyháztanítók, lelki mesterek, illetve a Communio folyóirat alapítóinak műveiből készített fordítások. Jelen számunkban Henri de Lubac „Az Egyház misztérium” című írását közöljük. A távlatok jegyében a keresztény hit és a kultúra közös metszéspontjain született reflexiókat jelentetünk meg. A mostani számunkban Iso Camartin írását arról, hogy Dante miként gondolkodott a barátságról, és kiket tekintett barátainak. Kedves olvasóinknak szívből kívánjuk, hogy a kettős jubileumi évben az üdvözítő hitben növekedve és az élő reményben megerősödve a mindent átfogó keresztény reménység tanúi legyenek. A remény olyan zarándokaiként, akik – Ferenc pápa húsvétvasárnapi üzenetének jegyében – „Istenben remélnek, törékeny kezeiket az ő nagy és erős kezébe rejtik”.

Puskás Attila