A második zsoltár központi jelentőségű teológiai témákat hoz be az egész Szentírásba: Isten királyi uralmáról van szó. Az újszövetségi Fiú-krisztológia döntő motívumai is fellelhetők benne. Ezzel fontos hivatkozási szövege lesz az Újszövetségnek.
Az egymást követő első három zsoltár kapcsán nagyon szépen felismerhető, hogy a zsoltárok hogyan kapcsolódnak egymáshoz és hogy az egyes szövegeken átívelő történetet beszélnek el. Az első zsoltárból ismert „mormolni, recitálni” (héberül: hagah) kulcskifejezés a Zsolt 2,1-ben ismét felbukkan: az első zsoltárban a boldogként dicsért férfi éjjel és nappal az Úr törvényét mormolja, a második zsoltárban a nemzetek értelmetlen hiábavalóságokat mormolnak. Lázadást terveznek „az Úr és fölkentje ellen” (Zsolt 2,2).
Dráma négy felvonásban
A zsoltár első versszaka (Zsolt 2,1-3) világméretű lázadás képét ábrázolja: a föld népei és nemzetei, királyai és hatalmasai összeszövetkeznek „Jahwe és fölkentje ellen”. Ezen a zsoltáros csak álmélkodni tud, s felteszi a kérdést: „Miért?”, és nem tudja rá a választ.
A második versszak a mennyben játszódik (Zsolt 2,4-6). Ott Isten trónol. Az ellene és fölkentje elleni világméretű lázadás láttán csak nevetni tud: „A mennyben lakozó kineveti, az Úr kigúnyolja őket” (4. vers). A lázadók szavaival: „Törjük össze bilincsüket, tépjük szét rabláncukat!” (3. vers) az Úr a saját igéjét állítja szembe: „Én kentem föl királyomat szent hegyemen, a Sionon!” (6. vers). A második versben szereplő fölkent (héberül: Maschiach; ebből származika Messiás) a Sion hegyén beiktatott királyt jelenti (6. vers); Izraelben az olajjal való fölkenés a király trónfoglalásának része (vö. 1Sám 13,13; 2Sám 2,4). Ennek tényét figyelembe véve a népek tervei kudarcra vannak ítélve.
A harmadik versszakban a tekintet ismét a földre vetül (7-9 vers). Most az Isten által beiktatott király beszél, aki a kinevezési okmányt idézi: „Kihirdetem az Úr végzését. Ezt mondta nekem: Az én fiam vagy! Ma nemzettelek téged! Kérd tőlem, és neked adom örökségül a népeket, birtokul a földkerekség határait. Összetöröd őket vasvesszővel, szétzúzod, mint a cserépedényt!”
A negyedik versszakban ismét a zsoltáros beszél (10-12 vers). Szavait a lázadó királyokhoz és a föld bíráihoz intézi. Nyomatékosan tanácsolja nekik, hogy térjenek észre és lássák be cselekvésük értelmetlenségét. Alternatív magatartást javasol nekik: szolgáljanak az Úrnak és „csókolják a fiút”. Ellenkező esetben az Úr haragja lesújt rájuk és útjuk a semmibe vész.
Kié a világuralom?
Az archaikusként hangzó zsoltár a Zsoltárok könyvének és az egész Szentírásnak központi jelentőségű teológiai témáit szólaltatja meg. Az Újszövetségben leggyakrabban idézett zsoltárok közé tartozik. Alapvető téma Isten királyi uralma és a kérdés, hogy a világban lévő kemény ellenállások dacára érvényre jut-e. A téma két alak körül kristályosodik ki a zsoltárban. Kifejezetten királynak hívja a Sion szent hegyén Isten által beiktatott uralkodót. Egyszer „fölkentnek” (2. vers), egyszer „királynak” (6. vers) és kétszer „fiúnak” (7. és 12. vers) nevezi a szöveg. Rendkívül szoros, bensőséges kapcsolatban áll Istennel, ahogy a birtokos névmások jelzik: „fölkentje”, „királyom”, „fiam”. Van azonban egy másik király is, aki a mennyben trónol. Bár a Zsolt 2 még nevezi kifejezetten „királynak”, mégis világos, hogy a mennyben trónoló (4. vers) király (Zsolt 99,1). Ez a mennyben lévő király a földi uralmát a fiára bízta és a Sionon beiktatta királyává.
Ezzel szemben a földön uralkodó királyok körében ellenállás támad. Ez az ókori keleten széles körben ismert tapasztalatra utal: Egy nagykirály halálakor az uralkodás rendszerint a krízis fázisába jut, főleg ha nem világos, ki az utód, vagy ha a kijelölt trónörökös még nem szilárdította meg az uralmát. Az alávetett népek és királyaik előszeretettel kihasználják ezt a bizonytalanságot, hogy függetlenségüket visszanyerjék: „Törjük össze bilincsüket, tépjük szét rabláncukat!” (3. vers). A zsoltáros ehhez a jól ismert tapasztalathoz nyúl vissza és egyben mélyrehatóan át is alakítja: Egyetlen földi uralkodót sem illet az egyetemes világuralom, az egyedül a mennyben lévő Istené. Egyedül övéi a „földkerekség határai” ( 8. vers). Földi uralmát ugyanakkor delegálhatja a fiának.
A zsoltár tanúsítja, hogy a mennyben trónoló Isten ezt tette. Beiktatta királyát a Sionon, szent hegyén. Amit az ókori keleti szövegek az uralomváltásról időbeli kategóriákkal fejeznek ki – a fiú az uralmat és az örökséget (elhúnyt) apjától átruházva kapja –, azt a Zsolt 2 térbeli képekkel fogalmazza meg: Fent a mennyben trónol Isten – a joscheb („üni, trónolni”) particípium állandó tartamot fejez ki – és lent a földön királlyá iktatja be fiát. Őt illeti az örökség (8. vers).
Ki a fiú?
Ki ez a fiú? Ha elfogadjuk, hogy a zsoltár alapszövege a babiloni fogság előtt keletkezett (Kr.e. 586 előtt), akkor a Sionon uralkodó király Dávidot jelenti. Világosak a híres Nátán-jövendölésre (2Sám 7) történő utalások. Nátán próféta egy éjszakai látomásban azt a megbízást kapja, hogy üzenetet adjon át Dávid királynak. „Amikor ugyanis letelnek napjaid, s aludni térsz atyáidhoz, felemelem utánad ivadékodat, aki ágyékodból származik, s megszilárdítom királyságát. (…) Atyja leszek neki, s ő fiam lesz nekem. (…) Állandó lesz házad és királyságod mindörökké színem előtt, és szilárd lesz trónod mindenkor” (2Sám 7,12-16). A király mint Isten fia – ezzel olyan királyság teológiát vesz át Izrael, amely az ókori keleten, úgy Egyiptomban mint Mezopotámiában, messzemenően elterjedt eszme volt.
A nagyszabású terv azonban kudarcba fulladt, legalább is az első próbálkozás alkalmával. A harmadik zsoltárkönyv (Zsolt 73–89), amellyel a későbbiekben még behatóbban foglalkozunk, felpanaszolja a dávidi királyság erőszakos végét Kr.e. 586-ban és teljes értetlenséggel fordul Istenhez kérdésével: „Meddig még Uram? Örökre elrejted arcodat?” (Zsolt 89,47). Hűtlenné lett Isten az ígéreteihez? „Te őt mégis elvetetted s megutáltad,
haragra gerjedtél fölkented ellen. Felbontottad szolgád szövetségét, földig aláztad szent koronáját” (Zsolt 89,38k).
A dávidi királyság messiási értelmezése
Nagy valószínűséggel a Zsolt 2 az előttünk álló végső formájában nagyon fiatal zsoltár. A Kr.e. 3 században keletkezhetett. Miután arra a belátásra jutottak, hogy a dávidi királyság helyreállítása (belátható időn belül) nem várható, a (dávidi) királyság teológiáját mélyrehatóan átalakították: a Messiásra vonatkozóan értelmezték. A zsoltár ragaszkodik ahhoz, hogy Isten az uralmát a földön egy eljövendő fölkent által fogja gyakorolni és Jahwe és fölkentjének szövetségét a föld hatalmasai nem tudják legyőzni. A zsoltár az ókori keleti királyideológia elemeit és képeit használja fel, (…) ám nem egy birodalomnak a más népek fölötti uralmáról van szó, hanem Isten egyetemes uralmáról, amely a Sionon uralkodó eszményi király révén valósul meg” (Dieter Böhler, Psalmen 1–50, HThK AT, Freiburg 2021, 85).
A népekhez és uralkodóikhoz intézett figyelmeztetés
A második zsoltárban a királyság teológiájának messiási értelmezésén túl egyéb lényeges bibliai témák is szóba kerülnek. A szöveg számol azzal a lehetőséggel, hogy a lázadó népek belátásra jutnak és alávetik magukat Isten és a Sionon uralkodó királya uralmának. Ekképpen megjelenik a pogányok (gentes) (végidőbeli) megtérésének és a népek Sionra történő felzarándoklásának (vö. Iz 2,1-5; Mik 4,1-3; Iz 60) a témája. A negyedik versszakban különös kijelentéssel találkozunk: „Csókoljátok a fiút, hogy meg ne haragudjék” (Zsolt 2,12). A „fiú” fogalmának kifejezésére itt nem a héber (ben), hanem az arám (bar) szót választotta. A költő tudatosan átvált az ókori kelet világában akkor széles körben használt arámra, hogy a nemzetköziség légkörének benyomását keltse. „A világszerte ismert arám nyelven – az újbabiloni és a perzsa birodalom birodalmi nyelve volt – megszólaló parancs az országok uralkodóit a számukra ismert nyelvi kifejezéssel szólítja meg” (Böhler, uo. 88). A zsoltár egyetemes távlatú boldogmondással zárul: „Mind boldog, aki hozzá menekül” (12. vers). A szöveg itt nyilvánvalóan a nemizraelita népekhez és királyaikhoz intézi a meghívást, hogy Jahwéhoz, mint oltalmazó Istenükhöz térjenek” (Böhler, uo. 89).
A Magasságbeli fia
Az első keresztények Jézus történetét a második zsoltár fényében értelmezték. Az Apostolok cselekedetei az Úr és fölkentje (Christos – a héber Maschiach görög fordítása) elleni lázadásban Jézus Krisztusra vonatkozó prófétai jövendölést lát: „Te (Isten) szolgádnak, Dávid atyánknak szájával ezt mondtad a Szentlélek által: Miért háborognak a nemzetek, a népek miért kovácsolnak hiú terveket? A föld királyai fölkelnek, nagyjai összeesküsznek az Úr és az ő Fölkentje ellen. Mert valóban összefogott ebben a városban Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izrael népével fölkent, szent szolgád, Jézus ellen, hogy végrehajtsák azt, amit hatalmad és akaratod előre elhatározott” (ApCsel 4,25-28).
„Az én fiam vagy. Ma nemzettelek téged” (Zsolt 2,7) kijelentés a Zsolt 110 szövegével összekapcsolva az újszövetségi Fiú-krisztológia alapvető pillére lett. Jézus megkeresztelkedésekor a mennyből hang hallatszik: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm” (Lk 3,22; vö. Mt 3,12; 17,5). Jézus születésének hírüladásakor Gábriel angyal ezt mondja Jézusról Máriának: „Nagy lesz ő, és a Magasságbeli Fiának nevezik majd; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, ő pedig uralkodik a Jákob házán örökké, és uralkodásának nem lesz vége” (Lk 1,32 köv.). A dávidi királyságnak a második zsoltárban messiási értelemben továbbírt teológiáját az Újszövetség Jézusra alkalmazza és mélyreható átalakítással újraértelmezi, amellyel később még részletesebben foglalkozunk.
Puskás Attila fordítása