Communio 2021 3-4. szám – A könnyek

„Az ortodoxok ki akarják törölni az evangéliumból” – ezt a meglepő megjegyzést fűzi a 4. század kiemelkedő tanúi közé tartozó Szalamiszi Epiphaniosz ahhoz a szentírási szakaszhoz, amely arról számol be, hogy Krisztus könnyeket ont Jeruzsálem felett (Lk 19,41–42). Epiphaniosz, aki összesen nyolcvan eretnekséget mutat be részletesen Panarion című kézikönyvében, érdekes módon nem valamilyen eretnek csoportnak tulajdonítja a Megváltó könnyeinek kiiktatására irányuló szándékot, hanem az igaz hit képviselőinél fedezi fel. Már csak ez az ókori példa is jól érzékelteti, milyen kettősség és kétértelműség övezi a sírás jelenségét, s milyen könnyen előfordulhat, hogy nem megindítónak és együttérzést igénylőnek tűnik, hanem zavarónak és kellemetlennek mutatkozik. Nem véletlen, hogy a sírás összetett jelensége az ember lényegéről és természetéről gondolkodó filozófusok érdeklődését is felkeltette, s a nevetéshez hasonlóan olyan emberi megnyilvánulásnak tekintették (főként Helmuth Plessner), amely
az önuralom és önbirtoklás jegyében álló emberi magatartás felfüggesztésével egyenértékű: aki sír (vagy nevet), nem teljesen ura önmagának, hanem megadja magát valamilyen belső késztetésnek, s ettől nemcsak szokatlanul sérülékennyé válik, de abból is óhatatlanul megmutat valamit, amit máskülönben elleplezni próbál.

Aki ismeri a Szentírás nyelvezetét és a bibliai alakok belső világát, nehézség nélkül fel tudja idézni, hányszor és hányféleképpen hullanak könnyek a kinyilatkoztatás története során. Nemcsak a „tömlőbe” gyűjthető könnyeket ontó (Zsolt 56) és éjjelente nyugvóhelyét könnyekkel áztató (Zsolt 6) imádkozók juthatnak eszébe, de az éjszaka magányosan sírva síró város is (Siral 1), mindazokkal együtt (Dávidtól Eszterig), akik különböző helyzetekben könnyekre fakadnak. Szatmári Györgyi költői erejű, de rendkívül pontos elemzései körültekintő érzékenységgel mutatják be az ószövetségi imádkozókban lejátszódó folyamatokat. Ahol sírás van, ott a könnyeket eltörlő Isten is megjelenik a színen (Izajástól a Jelenések könyvéig), és azok sírásának emlékét is elevenen őrzik a keresztény nemzedékek, akik hibáikat belátva megadják magukat a feltörő könnyeknek (a Jézus lábát könnyeivel mosó asszonytól a keserves sírásra fakadó Péterig). Ebben a kontextusban helyezkedik el Martos Levente Balázs tanulmánya, amely az újszövetségi könnyek egyik olyan megjelenési formáját elemzi, amelyre ritkábban irányul figyelem, s újszerű felismerésekkel járó fejtegetései a keresztény tanítványság sokak számára ismeretlen oldalát tárják fel.

Az élethosszig tartó tanítványságnak kötelezték el magukat azok a nagy aszkéták, akik körében a sírás idővel annyira általános, sőt kívánatos magatartásformának minősült, hogy már a 4–5. századtól gondos megkülönböztetést igényelt. Görföl Tibor írása a keleti keresztény lélek bensőséges vidékeire kalauzol, és a sivatagi atyáktól a 11. századi bizánci irodalomig azoknak a „meglett” férfiaknak a könnyeit tekinti át, akik szomorúságból vagy örömből fakadó megindultsága semmiben nem marad el a nyugati sírás legjelentősebb (főként női) alakjainak belső megrendültségétől. Az utóbbiaknak szentelt figyelmet a magyar származású, évek óta Kanadában kutató és oktató Nagy Piroska írása, amely a középkor érzelmi dinamikájának sokszínű terepéről merít néhány tanulságos példát.

A sírás magatartásformájának különleges elemzésével szolgál a szír hagyomány, amelybe Hannah Hunt Szent Efrémről és iskolájáról szóló tanulmánya enged betekintést. A Jézus lábát könnyeivel mosó asszony körül igen sokrétű értelmezés bontakozott ki az efrémi iskolában, és nem utolsósorban az asszony női identitása is fontos szerepet kapott annak a folyamatnak a leírásában, amelynek során a bűn terméketlensége a könnyek révén a bűnbánat termékenységének adja át a helyét.

A fohászokhoz, bűnbánathoz, váratlan örömhöz kapcsolódó sírás alapvetően pozitív jelenségétől eltérően a keresztény hagyomány olyan tapasztalatokat is ismer, amelyek esetében keserű és szégyenteljes forrása van a könnyeknek. A Török Csaba őszinte szembenézésre vállalkozó áttekintésében számba vett jelenségek kitörölhetetlenek a kereszténységről szerzett mai benyomásokból, és az sem baj, ha könnyekre indítják azokat, akik szembesülnek velük. A „posztmodern állapotra” és a nem vallásos emberek vagy egyenesen valláskritikus filozófusok megilletődöttségére érzékeny írásában Válóczy József a személyes élettörténetbe beavató könnyekben, megérintetődésekben véli megtalálni a kortárs világ felé utakat és kapcsolódási pontokat kereső kereszténység lehetséges iránytűit.

Semmi meglepő nincs abban, hogy a sírás jelensége a művészeteknek is kedvelt tárgyát alkotja. A zeneteológiai írásairól ismert Wolfgang W. Müller a zenei kifejezésmódok tudós felkészültségre valló ismertetése nyomán nyújt képet arról, hogy milyen eszközökkel tudják ábrázolni a komponisták az emberi megindultságot. Az irodalom területén a könnyek és a sírás egészen egyedi motívumrendszerét dolgozta ki Pilinszky János, akinek születése 100. évfordulójáról ebben az évben nemcsak a katolikus világ emlékezik meg Magyarországon. Hankovszky Tamás, aki könyveiben és esszéiben már számos alkalommal bizonyult az „evangéliumi esztétika” érzékeny értelmezőjének, ezúttal sem hagy kétséget afelől, hogy Pilinszky János művei sokadik olvasás után is új távlatokat nyithatnak a figyelmes értelmező előtt.

Szintén magyar vonatkozású az Ivancsó Istvánnal készített beszélgetés, amely a máriapócsi kegykép történetét, a máriapócsi könnyezéseket és Mária könnyeinek teológiai-vallási dimenzióit tekinti át, oly módon, hogy kiderül, a görögkatolikus egyház keretein jócskán túlmutató jelentősége van a Magyarországon csak másolatban őrzött képnek és a hozzákapcsolódó különleges eseményeknek.

A Communio könnyeknek szentelt számából talán mindenki számára kiderülhet, hogy a könnyek nem pusztán az érzelmek játékából fakadnak, hanem a bűnbánattól az örömig, a komorságtól a világosságig, a fájdalmas élettapasztalatoktól a felemelő csodákig számtalan módon átjárják a kereszténységet. Talán ritkán esik szó róluk, de szentimentalizmustól mentes megközelítésük lehetővé teszi, hogy árnyaltabb képet nyerjünk a keresztény tapasztalatról.

Puskás Attila