Előszó
„A hűséges barát erős menedék, aki ilyenre akad, kincset talál! Az igaz barátnak nincsen mása, hűsége értékét nem lehet arannyal, ezüsttel mérni! A hűséges barát élet és halhatatlanság írja, azok találják meg, akik félik az Urat. Aki féli Istent, jó barátnak is, mert amilyen ő maga, olyan a barátja is.” (Sirák fia, 6,14–17). Aligha lehetne ennél szebb és igazabb szavakkal, melyeket Jézus, Sirák fia könyvében találunk, méltatni a barátság jelentőségét az ember életében. Sorait olvasva úgy érezzük, az ószövetségi bölcsességi könyv szerzője a szívünkből beszél, és a saját tapasztalatunkat fogalmazza meg, amit akkor élünk át, amikor hűséges és igaz barátra lelünk. A megajándékozottság, az osztozás, a lelki egység és a hála tapasztalatát. Sirák fia a barátság gyönyörű ajándékát rögtön össze is köti a hitből fakadó életvezetéssel: az talál igaz barátra, s lesz maga is jó barát, aki barátjával együtt tiszteli Istent, vagyis Istent helyezi élete középpontjába és az ő akaratához igazodik. Az Istennel való egység közegében születhet meg az emberek közötti mély barátság is. Minden egyéb barátság roppant ingatag, törékeny és felületes. A Bibliában az emberi barátság tapasztalatához szorosan csatlakozik az Istennel való barátság témája. Isten üdvtörténeti cselekvésére visszatekintve és azt mintegy összegezve a Bölcsesség könyvének szerzője így nyilatkozik: az Isten szent lelkével átitatott bölcsesség „Nemzedékről nemzedékre betér a szent lelkekbe, így formálja meg Isten barátait és a prófétákat” (Bölcs 7,27). Isten emberei, vagyis az isteni bölcsesség szerint élő szentek és az isteni küldetést teljesítő próféták, mind Isten barátai. Közülük is kiemelkedik Ábrahám, akit Isten választott barátjának,1 és Mózes, akivel az Úr oly közvetlenséggel érintkezett, „ahogy az ember a barátjával beszél”.2 Majd kétségtelenül, az Istennel való barátság teológiája felülmúlhatatlan csúcspontját János evangéliumában éri el, ahol Jézus, az Úr és a Mester, az utolsó vacsora bensőséges és drámai légkörében, mindvégig elmenő, önátadó szeretetének vallomásaként kijelenti: „Barátaimnak mondtalak benneteket” (Jn 15,15). Jézus önátadó szeretete nyomán a barátság nagyszerű emberi tapasztalata beemelődik az Istennel való bensőséges barátság terébe, ezzel elnyeri végső mércéjét és mélységét.
Mivel eredendő és igazi mélységeket megnyitó, az emberi élet értelmének átélését lehetővé tevő tapasztalatról van szó, a barátság kimeríthetetlen témája a gondolkodásnak, a filozófiai, a teológiai, a neveléstudományi, a szociológiai, a kultúrantropológiai reflexiónak, ahogy az irodalmi és művészi alkotásoknak is. A Communio most megjelenő számában ebből a gazdagságból szeretnénk felvillantani néhány szempontot. Szeiler Zsolt a barátság óriási filozófiai-teológiai hatástörténetet elindító arisztotelészi értelmezésének lényegi pontjaira irányítja a figyelmünket. Szatmári Györgyi a Jézussal való barátságot, a barátság vertikális kiterjedésű eszméjét mint a János-evangélium vezérgondolatát mutatja be. Fejérdy Judit nővér a középkori ciszterci szerzetesek, Rievaulx-i Szent Elrédnek és Szent Bernátnak a monasztikus tapasztalatból táplálkozó lelki barátság koncepcióját elemzi. Isabella Bruckner lelkiségteológiai írásában az örvendetes rózsafüzér titkairól mint a barátság gyöngyszemeiről elmélkedik Michel de Certeau gondolatai nyomán. Gloviczki Zoltán a keresztény neveléstudomány szemszögéből tárgyalja a fiatalok körében kiemelkedően fontos barátságtapasztalat sajátosságait és jelentőségét. Irodalomtörténeti tanulmányában Osztroluczky Sarolta a barátság értelmezését Ottlik Géza Iskola a határon című regényében vizsgálja. A Görföl Tibor által készített beszélgetésben Timothy Radcliffe bíboros osztja meg gondolatait a barátság gazdagító, éltető tapasztalatáról. A „Források és távlatok” rovatunkban közölt két rövidebb írás ugyancsak kapcsolódik a fő témánkhoz. Assisi Szent Ferenc „tranzitusának” 800. évfordulójához közeledve közöljük Bagyinszki Ágoston teológiai elmélkedését Assisi szentjének alakjáról, kinek a testvériségről szerzett eredeti és elementáris erejű lelki tapasztalata ihlető forrása a Ferenc pápa által oly fontosnak tartott társadalmi barátságnak. Végül Fazakas Sándor a nagy protestáns teológus, Karl Barth két személyes barátságát idézi meg, melyek teológiai gondolkodásának szellemi közegét alkották.
Puskás Attila
Tartalomjegyzék
| Előszó (Puskás Attila) | 1 |
| Szeiler Zsolt: Arisztotelész a barátságról | 3 |
| Szatmári Györgyi: „Barátaimnak mondtalak benneteket” (Jn 15,15) – Barátok és baráti gesztusok a negyedik evangéliumban | 11 |
| Fejérdy Judit: Lelki barátság a szeretet iskolájában – Rievaulx-i Szent Elréd és Clairvaux-i Szent Bernát tanítása nyomán | 24 |
| Isabella Bruckner: Nem nélküled – Michel de Certeau-val olvasva a rózsafüzért mint a barátság gyöngyszemeit | 31 |
| Gloviczki Zoltán: Barátságra nevelés | 42 |
| Osztroluczky Sarolta: „…gondolta valami bennem” – A barátság mint nyelvi, dologi és lelki communio az Iskola a határonban | 52 |
| Görföl Tibor: Beszélgetés Timothy Radcliffe bíborossal | 64 |
| ORRÁSOK ÉS TÁVLATOK | |
| Bagyinszki Ágoston OFM: Eulógia – 800 év távlatából | 73 |
| Fazakas Sándor: Teológiai gondolkodás és szellemi párbeszéd a barátság terében – Karl Barth barátságai | 77 |
