Communio 1996 – 3. szám – Isten és emberek műve

Az 1962-es esztendő koratelén a Rómából éppen visszaérkezett egyik magyar püspök bizalmas körben a következő kijelentést tette: a II. Vatikáni Zsinaton hozott, illetve hozandó döntések olyan magasröptűek, hogy legalább 50 évre van szükség azok átváltásához a mindennapok hitélete terén. Tehát a harmadik évezred első évtizedének hívei készülődhetnek a változásokra. A némi túlzással megfogalmazott jóslatra alaposan rácáfoltak a következő évek, mert rövid idő alatt a sokszázados, megszokott, latin nyelvű liturgia formáját tekintve jelentős mértékben megváltozott. A reformok döntő többségének nagyjából egy évtizednyi időszaka alatt a népnyelvre történt áttérés, az új szerkönyvek lefordítása, bevezetése komoly telje- • sítményként értékelendő, ám az újítások lendületében a tartalom elmélyítése háttérbe szorult. Az újdonság varázsa elfeledtette, hogy nem elég magyarul énekelni vagy imádkozni a háromszor szent Isten dicsőségét, hanem újra, és még alaposabban meg kellene magyarázni, mit is jelent Isten szentsége, dicsősége, miért ad az ember hálát Isten dicsőségéért! Egyáltalán, mit is jelentenek az alapfogalmak: imádás, áldozat?

A rövid, eufórikus évtizednek voltak aggasztó tünetei is, amelyekre VI. Pál pápa fokozott érzékenységgel figyelt fel és azonnal válaszolt, például a Hit Évében (1968) Isten népe hitvallásának ünnepélyes letételekor. A megújított liturgia sem maradt védett terület, s a hivatalosan soha jóvá nem hagyott, formai kísérletezések mellett, hamarosan jelentkeztek a tartalmi problémák. Mindezt illendő volt „gyermekbetegség”, vagy „növekedési zavar” elnevezéssel természetes jelenségnek minősíteni, és ezzel az okozott nehézségeket sikeresen alábecsülni. Azonban idővel elérkezett a számbavétel, s a tartalmi újra-fölfe- dezés szakasza. Az egybegyűjtött tanulmányok ezt a folyamatot segítik, időnként szokatlanul szigorúan, bár igazságosan fogalmazott bírálataikkal is. Jean Guitton, VI. Pál pápa személyes jóbarátja, a Péter-utód akaratából a világiakat képviselte a II. Vatikáni Zsinaton, többek között a zsinati aulában, a zsinati atyák előtt mondott beszédével. Ha valaki, akkor ő igazán elkötelezett hívő a zsinat ügye mellett. Bölcs meglátásai megfontolást érdemelnek éppen úgy, mint Joseph Ratzinger bíboros gondolatai, helyzetelemzése. Mivel a kis példányszámban megjelent műve (Beszélgetések a hitről) sokakhoz nem juthatott el, érdemes újból közölni a szent liturgiáról szóló fejezetet. A bűnbánat helyes megközelítésének alapja: Isten szentsége. A katolikus istentisztelet alapkövetelménye az Isten szentségéből forrásozó szakralitás. Enriek együttes szemlélete újabb meglátásokkal gazdagítja a figyelmes olvasót.

„Ha az Egyház csak ahhoz ért, hogy a jelenkor emberének átlagtudatához pragmatikusan alkalmazkodjék, és nem képes a misztériumokba mélyebben behatolni, akkor nincs joga és nem is tud senkit a kívánt célhoz elvezetni.” Ez a szigorú megállapítás magában foglalja, hogy az Egyház előbb Istenhez vezeti az embert, és csak ezután vissza az emberhez önmagához, aki Isten teremtménye. A helyenként szigorúnak tűnő vizsgálódások a hitélet valós nehéézségei miatt fogalmazódtak félreérthetetlen mondatokba. Az Egyház teológusainak kötelessége Isten gondolatait hűségesen és egyértelműen közvetíteni a nyitott szívű, önmagát a bűnbánatban felülmúlni képes és a helyes istentiszteletben megszentelődő ember felé.