Communio 1999 – 2. szám – Isten az Atya

Az Atya éve a vége felé közeledik. Vajon hányszor ütöttük fel a Katolikus Egyház Katekizmusát hitünk elmélyítése, megerősítése végett? A jubileumra készülődés különleges módon kegyelmi időszak a keresztény ember és közösség életében. A Katekizmus pedig arra való, hogy tanítson, s mi tanuljunk belőle.

„Sok vallásban közös, hogy Istent »atyának« szólítják. Az istenségre nem egyszer úgy tekintettek, mint »az istenek és emberek atyjára«. Izraelben is atyának mondották az Istent, de abban az értelemben, hogy ő a világ teremtője. Még inkább atya az Isten szövetségére való tekintettel, és Izraelnek »az elsőszülött fiúnak« (Kiv 4,22) adott Törvényre való tekintettel. Izrael királya Atyjának is nevezik (vö. 2Sám 7,14). O különösképpen »atyja a szegényeknek«, az árváknak és az özvegyeknek, akik az ő szerető oltalma alatt állnak.

Jézus kinyilatkoztatta, hogy Isten »Atya«, eddig még nem ismert értelemben: nemcsak úgy, mint Teremtő; ő öröktől fogva Atya az ő egyszülött Fiával való viszonyában, aki ennek megfelelően csak az Atyával való viszonyában Fiú: »Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, ahogy senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú őt ki akarja nyilatkoztatni« (Mt 11,27).

Az apostolok éppen ezért Jézusról tettek hitvallást, hogy ő »az Ige, aki kezdetben Istennél volt és aki Isten« (Jn 1,1), mint »a láthatatlan Atya képmása« (Kol 1,15), mint »dicsőségének sugárzása és lényegének képe« (Zsid 1,3).

Az ő nyomukban, követve az apostoli hagyományt, az Egyház 325- ben, a Niceai I. egyetemes Zsinaton hitvallást tett arról, hogy a Fiú »egy-lényegű« az Atyával, ami annyit jelent, hogy vele együtt egyetlen Isten. A II. egyetemes zsinat, mely Konstantinápolyban jött össze 381- ben, megőrizte a Niceai hitvallásnak ezt a kifejezését a maga megfogalmazásában, és hitvallást tett arról, hogy az »Isten egyetlen Fia az Atyától született az idők kezdete előtt, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű« (DS 150).”