Communio 2005 4. szám – Szemben a világgal

„XVI. Benedek pápa Az Isten szeretet kezdetű enciklikája igazi könyvsiker. A tanulmányok és dokumentumok műfaj sikerlistáján Franciaországban március derekán az ötödik helyen található annak ellenére, hogy 350 OOO példányt ingyen osztottak szét. Spanyolországban fél millió példányt adtak el. Az olasz nyelvű változat az eladott könyvek 50 százaléka fölött van a jel­zett időszakban” – írja a keresztény szellemiségtől távol álló Jeune Afrique politikai hetilap 2006. március 19-25. dátumú, 2358. száma a 10. oldalon. Ugyane, arab és afrikai (tehát nem angolszász!) nézőpontú politikai maga­zin az iszlám hit prófétájáról megjelent karikatúrák kapcsán öt számmal ko­rábban (n° 2353) ,,Közvélemény-mérgezés és szabadság” címen értekezve (112. oldal), miközben azt írja, hogy „mi tiszteljük Mózest, Jézust és min­den prófétát”, a Katolikus Egyház Katekizmusát azzal gyanúsítja, miszerint a 2297. paragrafusában – a terrorizmust elutasítva – alig leplezetten célzást tesz az iszlámra. Elég”‘B. katekizmust felütni és elolvasni az Egyház hivatalos tanítását, egyértelmű a manipuláció, de mi váltja ezt ki? A kérdésre adott fe­lelet helyett üssük fel a legújabb Denzingert (Budapest 2004), és olvassuk el II. Piusz pápa 1459. november 14-én keltezett dokumentumát, amelyben Zaninus de Solcia tételeit elítéli. A bergamói kanonok legveszedelmesebb tévedései között szerepel: ,,Ugyanígy, Jézus Krisztus, Mózes és Mohamed a világot akaratuk kénye-kedve szerint vezették” (1356. sz.), vagyis az Egyház Mohamed hitét el nem fogadva is felebarátot látott az iszlám hitűekben. Ez­után ajánlatos a Nostra Aetate kezdetű zsinati dokumentum vonatkozó ré­szének az első mondatán elmélkedni: ,,Az Egyház megbecsüléssel ttkint a muszlimokra is, akik az egy, élő és önmagában létező, irgalmas és minden­ható Istent imádják … „. Mindezt összevetve mondjuk el a bibliai igazságot újfent: egy Atyának vagyunk a gyermekei. Az arab-afrikai hetilap idézett hí­re pedig azt tudatosítja, hogy a pápa első megnyilatkozása a keresztény sze­retetről igazi visszhangra talált a jóakaratú embereknél.

Azoknál viszont, akik a véleménynyilvánítás szabadságát aranyborjúként imádva a hívő emberek hitéből gúnyt űznek, s módot adnak a vallásközi feszültségek szításához, idővel ez is visszautasítás, sőt gúny tárgya lehet. Mi, katolikusok, mindig tűrjük el a gúnyolódást? Vagy méltósággal hallgas­sunk? Esetleg az emberi méltóságra hivatkozva hitünk mellett nyíltan kiáll­junk? Döntse el az olvasó, lebontva a mondottakat a magyar közállapotokra, melyik a helyesebb, igazabb állásfoglalás, melyért nem kell majd szégyen­keznünk az utolsó ítéletkor (vö. KEK 678. sz.). 

A szerkesztőség