Communio 2009 1-2. szám – Bevonulás Jeruzsálembe

A francia forradalom kezdetének kettőszázhuszadik évfordulóján az érintett nemzetet kivéve kevesen ünnepelnek, jóllehet az utána következő másfél évszázad során számos forradalom, forradalmi eszme-ideológia eredeztette magát belőle. Azóta ezek a történelmi fordulók meghaladottá váltak, eszméik hatását azonban máig lehet érezni, megtapasztalni. Ennek több magyarázata létezik; legkézenfekvőbb, hogy a magukat felvilágosodottnak kikiáltó gondolkodók-filozófusok egy évszázadon át fogalmazták meg, szőtték gondolataik pókhálóit, és rendszerbe foglalva juttatták el a kor fogyasztóihoz, az akkori értelmiséghez. A másik magyarázattal az szolgál, hogy hatalomra jutva, e gondolkodók a felperzselt föld háborús taktikájával rendkívül következetesen igyekeztek mindazt átvinni a valós életbe, amit kigondoltak az emberiség boldogítására.

A gondolati bűnözés poklának bugyrai az elmúlt két évtized során kezdtek megnyílni a tárgyilagos történeti kutatások révén; két évszázadon keresztül a forradalom kötelező dicséretének dogmája volt „politikailag korrekt”, kizárólagos érvénnyel.

A francia forradalom a társadalmi élet legkülönbözőbb területein igyekezett megvalósítani a maga eszméit, vagyis egyszerre hirdették a szabadságot az egyén és a közösség számára, a mitikus magaslatokba emelt „haza” fogalmának szolgálatát, az egyénekkel, családokkal, mindenféle addigi közösséggel szemben. S mindezt követhetetlen, folyamatos törvényalkotás szolgálta, amely egyszerre akarta az addigi, meglehetősen kaotikus törvényhozást egyetlen törvénnyel, alapelvvel helyettesíteni, vagyis lenullázni és számos betarthatatlan törvénnyel a mindennapi életet legkisebb részleteiben is előre szabályozni.

A nemzet közösségének szolgálatától túl sok erőt vonnak el a család, a fennálló családi kötelékek, érzelmek – állították a francia törvényhozásban. S hogy az egyén ne menekülhessen a társadalomból a családba, a családi kötelékeket kellett elsődlegesen meglazítani. Nem mintha nem lettek volna már eléggé lazák, de törvényekkel intézményesítették a házastársak egymás iránti hűtlenségét. Sőt az atya és gyermeke közötti kapcsolatot a családfő tekintélyének megsemmisítésén túlmenően azzal is ki lehetett és kellett küszöbölni, hogy a gyermekek nem ismerhetik meg vér szerinti apjukat, az apák nem ismerhetik vér szerinti gyermekeiket. A közösség, a haza mindenki atyja és anyja egy személyben, az atyák és leszármazottaik annál buzgóbban és érzelmileg kötődve szolgálhatják azokat, minél kevesebb egyéni kötődéssel
rendelkeznek. Ez a falanszter-gondolkodás törvényi megfogalmazásra talált, ám a mesterségesen törmelékhalmazzá tett francia társadalom eme embertelen-emberellenes eszmék összes visszásságát oly gyorsan és hatalmas mennyiségben hozta felszínre, hogy a társadalom mérnökei a család iránti mérsékelt szeretetet engedélyezték, sőt a hazafias-forradalmi erények rangjára emelték.

Miután a kereszténység a kinyilatkoztatás birtokában hiteles tanítással rendelkezik az emberről, a családról, a forradalom bajnokai számára elsőrendű feladatnak tűnt a kereszténység megsemmisítése. Még szerencse – gondolták –, hogy az Egyház a társadalomban láthatóvá teszi a kereszténységet, mert akkor az és az egyháziak megsemmisítésével magát a kereszténységet lehet megsemmisíteni. S ha egy-egy tájegység népessége ragaszkodott a régi eszmékhez, akkor a teljes lakosságot kell megsemmisíteni (lásd pl. Vendée) – adták parancsba.

A francia forradalom történetének, eszméinek, eszméi túlélésének tanulmányozása sok haszonnal jár, ha a XXI. század eleji, a kereszténységgel és a Katolikus Egyházzal szembeni, eszmei állóháborúkra keresünk magyarázatot. Az idei év tavasza az állóháborúk mellett villámháborúkkal is bővelkedett. Ezért szükséges elgondolkodni a szabadság kihívásai és a divatos eszmeáramlatok fölött, ezért jó szemlélni a bevonulást Jeruzsálembe, amely időbeli, földi, történelmi volt, és megelőzi a végsőt.

2009-ben köszönti az Olvasót:

A Szerkesztőség