Communio 2010 3-4. szám – Bíró és Üdvözítő

A bíró föladata, hogy megkülönböztesse a jót és a rosszat az érvényben lévő törvények alapján, majd részrehajlás nélkül büntetést vagy kártérítést szabjon ki (időnként mindkettőt) és adott esetben fölmentsen, kijelentse, hogy nem történt bűncselekmény.

Egyedül Krisztus rendelkezik azzal a hatalommal, hogy ítéljen és üdvözítsen: mert ismeri az emberi lélek szakadékait és – hűtlen teremtménye érdekében mindhalálig – elkötelezett annak megmentésére, aki elveszett.

Egyedül az iránta érzett és a tőle áradó szeretet által munkált azonosulás (vele, Krisztussal) teszi lehetővé, hogy az áldozatok megbocsássanak hóhéraiknak.

A kérügmatikus teológia hazai legjelesebb képviselője, Gál Ferenc így összegezte Krisztus bírói szerepét: „Az Atya nem ítél senkit, minden ítéletet átadott a Fiúnak”(Jn 5,22). Az Atya őrajta keresztül mutatta ki szeretetét és irgalmát, rajta keresztül gyakorolja igazságosságát is. De Krisztus nem puszta végrehajtója és eszköze az ítéletnek. A kapott hatalommal önállóan rendelkezik és emberi valóságában gyakorolja. Ismeri az emberek minden gondolatát és tettét. Az ítélethez joga van egyetemes királysága alapján. ő a mértéke az erkölcsnek, ő tartja kezében mindenkinek az Istenhez való viszonyát, hiszen belőle árad ki az a kegyelmi erő, amellyel az Isten elérhető. A Szentírás még megemlíti, hogy az üdvözültek is vele együtt ítélkeznek a világ felett (Mt 19,28; 1Kor 6,2). Részesedésük módjáról semmi biztosat nem tudunk.

Az ítélet kiterjed minden emberre, nemcsak a megkereszteltekre. Isten mindenkinek az üdvösségét akarja és mindenkivel előzetesen közli Krisztus kegyelmeit. (Az örök élet reménye, Bp. 1974,151).

Amikor Krisztus bírói ténykedéséről esik szó, azonnal felidéződnek a képek az utolsó ítéletről. A nyugati teológiai gondolatokat a festők – még a legkiválóbbak is – meglehetősen egyszerűsítették. Az üdvözültek boldogsága és az elkárhozottak szenvedése között a drámai feszültség mint téma olyannyira fölkeltette a festők képzeletét, hogy a morális tanulság sem maradhatott el. Ez utóbbi inkább elriasztás a bűntől és kevésbé a jó iránti vágyakozás fölkeltése. Ezért az 1960-as évektől egyre kevesebbet hallani az egyéni és az utolsó ítéletről, annál többet viszont Isten mindent megbocsátó szeretetéről.

Van olyan nézet, miszerint az ítélet nem más, mint az emberi bosszúszomj kivetülése. Tertullianus úgy vélte, hogy a kárhozottak kínszenvedései örömet okoznak az üdvözülteknek. Dante a pokolba helyezte számos ellenfelét és a festők sem kivételek napjainkig. Az egyik nyugat-dunántúli templom kórusának freskóján a pokol fő személyisége Sztálin.

Lehet-e Krisztus bírói és üdvözítői feladatköréről úgy szólni az olvasókhoz, hogy ne a bevett képek idéződjenek föl, hanem újabb dimenziók tárulkozzanak elénk? A következő tanulmányok ezt célozzák, erre adnak választ.

A Szerkesztőség