Előszó
II. János Pál pápa közel száz alkalommal követte meg a világot, az emberiséget az egyháziak által elkövetett bűnöket kiengesztelendő, az Egyház nevében; noha az egyháziak és az Egyház között nem tehető egyenlőségjel. Legnevezetesebb bocsánatkérése 2000-ben történt, liturgikus cselekmény keretében, és azt lehetett volna gondolni, hogy ezzel lezárult az Egyház szigorú önvizsgálata, a bűnök miatti bánat kinyilvánítása, valamint – ezért cserébe a világemberiség részéről a kiengesztelődésnek vagy megbocsátásnak némi jele mutatkozik. Nem így alakult.
Megtörtént vagy koholt erkölcsi botlások, vétkek elkövetőiként számos egyházi személy ellen indult hajsza, és XVI. Benedek pápa többször, nyilvánosan bocsánatot kért a valós vagy vélt áldozatoktól a helyi egyházak szintjén, ám az egész világ előtt.
Ferenc pápa lelki programjára – melyet a Szegénység Úrnőjének szentje ihletett – válaszul a közvéleményt meghatározó erők sürgősen felsorakoztatták a német egyházi vezető esztelen pazarlásait, ami tárgyilagosan szemlélve klinikai eset, elkövetője azonnal távozott vagy távozik eddigi posztjáról.
Ezek után lehet-e, érdemes-e az Egyház szentségéről elmélkedni, gondolkodni, írni, olvasni? A Communio nemzetközi katolikus, teológiai és kulturális folyóirat szerkesztősége többéves előretervezés, nem csekély töprengés és mérlegelés után dönt a tárgyalandó témákról. Amikor az Egyház szentségének bemutatása mellett döntött, még nem lehetett tudni, mennyire időszerű és fontos ezt a kérdést – mármint az Egyház szentségének mibenlétét – újra föltenni és keresni fáradhatatlanul az arra adandó hiteles választ. A jelen szám szerzői teljesítik a feladatot különböző, ám egymást kiegészítő szempontok szerint, és hitelesen szólnak az Egyház szentségéről.
A Trentói Zsinat befejezésének 450. évfordulójáról megemlékező tanul- mány áttételesen ugyan, de a központi téma jobb megértéséhez nyújt segítséget.
„A hit tárgya, hogy az Egyház fogyatkozhatatlanul szent. Krisztus ugyanis, az Isten Fia, akit az Atyával és a Szentlélekkel egyedül szentnek ünneplünk, az Egyházat menyasszonyaként szerette, önmagát adva érte, hogy megszentelje, saját testeként kapcsolta magához, és elárasztotta Szent Lelkének ajándékával Isten dicsőségére. Az Egyház ezért Isten szent népe, és tagjait szentnek nevezik.
Krisztus a vele egyesült Egyházat megszenteli, tőle és benne az Egyház megszentelővé válik: az emberek megszentelésére Krisztusban és Isten dicsőítésére mint célra irányul az Egyház minden tevékenysége. Az Egyházban le van téve az üdvösség eszközeinek egész teljessége. Benne Isten kegyelme által elnyerjük az életszentséget.
Az Egyházat már a földön igazi, bár még nem tökéletes szentség ékesíti. Tagjaiban még el kell érnie a tökéletes életszentséget: Ily sok és ennyire üdvösséges segítség birtokában a Krisztus-hívők, bármely állapotban éljenek is, az Úrtól arra kapnak meghívást, hogy ki-ki a maga útján olyan tökéletesen szent legyen, amilyen tökéletes maga az Atya.” (KEK 823–825.)
A Szerkesztőség
Tartalomjegyzék
| Előszó | 1 |
| Herbert Schlögel: Az Egyház szentsége és bűnössége – Morálteológiai távlatok | 3 |
| Marianne Schlosser: Szentségre hívva a szentek közösségében – Megjegyzések a Lumen gentium 5. fejezetéhez | 15 |
| Armindo dos Santos Vaz: „Legyetek szentek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok” – A szentség a Biblia értelmezésében | 28 |
| Walter Kasper: Kempis Tamás Krisztus követése című művének ökumenikus jelentősége | 40 |
| Török Csaba: Bűnösség és szentség ma – A tettes nélküli tettek birodalmában | 54 |
| Puskás Attila: Szempontok a Trentói zsinat dogmatikai tanításának értelmezéséhez | 73 |
| XVI. Benedek pápa: Mi a teológia? | 88 |