Communio 2015 1-2. szám – Kenózis és Egyház

Krisztus abban a pillanatban, amikor húsvéti áldozatában visszaadja lelkét az Atyának, testét kiszolgáltatja az embereknek és megalapítja az Oltáriszentséget, elmondja utolsó imáját tanítványai előtt. A „papi imát” (oratio sacerdotalis) János evangéliumának 17. fejezete őrizte meg. Lényege az egység: Jézus egyszerre könyörög azokért, „akiket az Atya neki adott” és azokért akik „hála az apostoli tanításnak” hisznek majd benne. Egységük lehetővé teszi, hogy felismerjék Krisztusban az Atya küldöttjét: „hogy egyek legyenek, miképpen mi egyek vagyunk: hogy úgy legyek én őbennük, ahogy Te énbennem: hogy tökéletesen eggyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy Te küldtél engem”. Ez az ima teremti meg az Egyházat, még ha nem is beszél az Egyházról. Mert mi az Egyház, ha nem a tanítványok közössége, „akik az Atyától küldött Jézus Krisztusba vetett hittel részt vesznek Jézus küldetésében a világ megmentéséért, azt Isten megismerése felé vezetve”?

Nem véletlen, hogy Krisztus áldozatának előestéjén az Egyházért könyörög. Ezt ismeri el a nicea-konstantinápolyi hitvallás is. Az Egyház egységként való meghatározása nem értelmiségi teológusok elvont következtetése, hanem az intézmény leglényege: enélkül az Egyház nem lenne az, ami és Krisztus áldozata hiábavaló volna.

Az Efezusbeliekhez írott levél kifejezi ezt a szempontot, aláhúzva, hogyan szerette Krisztus az Egyházat: „feláldozta magát érte, hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje. Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen.” A tanítványok egysége nemcsak feltétele az egyházi intézménynek, mint különleges egységnek, hanem szentségének alapvető tulajdonsága, következménye és biztosítéka, ahogyan az ellenáll ráncainak, foltjainak, hibáinak: ez az, amit tanítani kell a földön és kinyilvánítani. Más szóval az egység egyszerre határozza meg az Egyház személyiségét és küldetését: valóság, mely nemcsak részesül az Atyával egy Fiú áldozatában, hanem sikeresen legyőzi a világ támadásait és az ellenfél csábításait.

Az „Egyháznak” paradox módon két „következménye” egyedisége és egysége. Mindkettő a tanítványok egységének következménye, az egyik a másik feltétele. Ha a keresztények egységesek, az Egyház egy, ha az Egyház egy, nincs keresztény rajta kívül. Ez a két pont az alapvető állítást értelmezve számtalan kérdést és ellenvetést vet fel, vonatkozik ez a Krisztustól eredő kegyelem egységére, a hagyományok és a kegyelem megnyivánulásának bőségére, ami a történelem folyamán az egyetlen Egyház kebléből kibontakozott. Óvakodni kell az egyszerűsítéstől és a sietős következtetésektől. Az Egyház egységéből nem következik öncélúsága, ugyanis „Isten királyságának magja, jele és eszköze, bár nem azonos Krisztussal és a Királysággal, az Egyház szétválaszhatatlanul egy velük”. Ha föltesszük, hogy a keresztények egységben kapcsolódnak egymáshoz, ezzel nem zárjuk ki, hogy különbség van köztük, sőt azt sem kell feltételezni, hogy egy és ugyanolyan fegyelem követői. Több testvéregyház van, de egyesülve ezek a testvéregyházak nem föderációt alkotnak, nem is magukban álló azonosságok, hanem „Krisztus Egyházának” tagjai, mely mindegyikkel sajátos, kölcsönös, bensőséges viszonyban van.

Denis Dupont Fauville itt idézett szavai éppen úgy, mint Henri de Lubac gondolatai segítenek az Egyház mélyebb megismerésében és a krisztusi kenózis helyes értelmezésében.

A Szerkesztőség