Communio 2016 1-2. szám – Az irgalmasság

Ferenc pápa az elmúlt évben, december 8-án nyitotta meg Rómában az Irgalmasság Szentévét, amelyet majd a Szent Péter-bazilikában zár be 2016. november 20-án, Krisztus Király ünnepén. A helyi egyházakban tavaly, Advent második vasárnapján kezdődött el a Szentév, és az idén, november 13-án, az évközi 33. vasárnappal zárul. A Communio nemzetközi teológiai és kulturális folyóiratnak közvetett módon ugyan, de maga a pápa adta meg a tárgyalandó témát.

A Katolikus Egyház Katekizmusában mindössze két helyen (1473, 1829) szerepel a misericordia, Isten tulajdonsága, a keresztény ember erénye.

A tavaly 100 esztendeje, 1915-ben született hittudós, Gál Ferenc így írt az irgalmas Istenről:

„Általános értelemben irgalmasságnak nevezzük Istennek azt a készségét, hogy hajlandó a szükséget szenvedő teremtménynek belülről fakadó jóindulatból segítséget nyújtani. Amennyiben Isten végtelenül tökéletes (D. 1782), ez a sajátság is megvan benne, azért nem lehet kegyetlen és igazságtalan teremtményei iránt. Teológiai értelemben azonban azt a készséget nevezzük irgalmasságnak, amelyet Isten az üdvtörténetben kinyilvánított, ti. hogy tud megbocsátó lenni a bűnös emberrel szemben és kész őt a természetfeletti üdvösségre elvezetni. Jóindulatának külső bizonyítéka az általános üdvözítő akarat, a megtestesülés, a megváltás, az egyes ember megigazulása és a világ végső megdicsőülése. A jelen üdvrendben a szeretet és az irgalmasság kölcsönös fogalmak, hiszen a bűnös ember iránti szeretetet csak így lehet igazolni. A Fiúnak a megtestesülésben „minden tekintetben hasonlóvá kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas és hűséges főpap legyen és kiengesztelje a nép bűneit” (Zsid 2,17).

Az irgalmasság, ahogy az üdvtörténetben előttünk áll, Istennek annyira szabad és személyes magatartása, hogy azt nem lehet egyszerűen a jóságából levezetni. A természetes istenismeret tehát nem juthat el ehhez a bizonyossághoz. A kinyilatkoztatás kivételes hangsúllyal nyomatékozza az irgalmasságot, mégis csak akkor ismerjük fel helyesen, ha titok-jellegét hasonlóan hangoztatjuk. Isten akkor és ott gyakorolja, amikor neki tetszik. Saját magáért irgalmas, nem pedig azért, mert külső okok kényszerítik rá. Ez csak végtelenségének és világfelettiségének következménye, de nem jelenti azt, hogy egykedvűen, hidegen nézi az ember szenvedését. Csak a végítélet derít fényt majd a szenvedésnek és kárhozatnak az igazi értelmére. Addig meg kell próbálnunk az érthetetlennek látszó jelenségeket a hitben megérteni.

Az emberi irgalmasságot Szent Ágoston így határozza meg: „Részvét érzése mások szükségei iránt, ami arra késztet, hogy erőnkhöz mérten segítségére siessünk” (De civ. Del 9,5). Tehát két eleme van: a szomorú együttérzés és a segítő készség. Istenben nincs szomorúság, hiszen ő végtelenül boldog és nem találkozhat erejét felülmúló tragikus helyzetekkel. A megpróbáltatások nem történnek tudta és beleegyezése nélkül, tehát biztos, hogy kapunk kegyelmet az elviselésükre, illetőleg arra, hogy az örök élet útján javunkra váljanak.

Az irgalom figyelembe veszi az ember gyarlóságát, sőt menti azt. Látja, hogy a lélek kész, de a test erőtlen (vö. Mt 26,41). Krisztusnak legszebb példabeszédei dicsőítik az Atya irgalmasságát (tékozló fiú, elveszett drachma, elveszett bárány.” (Istenről beszélünk, Bp. 1969.)

Jézus Krisztus az irgalomban bővelkedő Atyát nyilatkoztatta ki. Isten atyaságának misztériuma azonban magában foglalja a létet adó, növelő és tápláló valódi tekintélynek a mozzanatát is. Irgalom és tekintély egyaránt Isten mindent odaadni akaró és tudó atyai szeretetében gyökerezik. A Communio jelen számának végén olvasható két írás ezt az alapgondolatot bontja ki. Ferdinand Ulrich Isten a mi Atyánk című tanulmánya az „Atyavesztés” folyamataként láttatja az elmúlt két évszázad meghatározó filozófia- és szellemtörténeti vonulatait, s meghív a Jézus Krisztus által kinyilatkoztatott Atya valódi tekintélyének újrafelfedezésére. Szalay Mátyás a tekintélyválság mai kontextusában gondolja tovább az ulrichi felvetéseket és mutat rá az atyai tekintély kérdéskörének filozófiai és társadalmi relevanciájára.

A Szerkesztőség