Communio 2016 3-4. szám – A nagyváros

A keresztények túlnyomó többsége nagyvárosban él, ott kell betöltenie, teljesítenie hivatását. A nagyvárosi környezet tele van éles, meredek kihívásokkal a hívő ember irányában. A XX. század történelmének egyik legjelentősebb földrajzi és demográfiai eseménye a nagyvárosok létrejötte. Amerika és Európa a legérintettebb, Afrika és Ázsia kevésbé, noha ezeken a földrészeken is vannak megapoliszok. A világ népességének 52 százaléka városlakó, az európaiaknál ez még több, 70 százalék. Még ha a városok peremén élnek is sokan, a város olyan fontos, hogy nem lehet vonzásától szabadulni, vonzásköréből kiszakadni. Az alvóvárosok tovább halmozzák a szociális problémákat, a paneltömbök az anonimitással teszik lelkibeteggé az ott élőket, vagy fordítva, igazi faluként működnek, ahol mindenki ismer mindenkit. Ilyen körülmények között a keresztény hivatást maradéktalanul betölteni, nagy találékonyságot követel. A várospasztorációs napok kampányszerűen erre keresték a választ. Azonban azt is szem előtt kell tartani, hogy a nagyváros hihetetlenül erős szimbolikával rendelkezik, és a kereszténység eredetileg városi (Jeruzsálem, Róma) vallás. A terek, embertömegek koncentrációja számtalan evangelizációs alkalmat is jelenthet a nagyváros erőtereit ismerő keresztények számára.

Ferenc pápa itt következő gondolatai távlatokat nyitnak meg hívő és hitetlen emberek előtt egyaránt: „Tekintettel a tér és az emberi viselkedés közötti kölcsönhatásra, azoknak, akik épületeket, városnegyedeket, közterületeket és városokat terveznek, szükségük van a különböző tudományágak segítségére, amelyek lehetővé teszik az emberi folyamatok, jelképvilág és viselkedésformák megértését. Nem elég a terv szépségére törekedni, mert még értékesebb egy másik szépség szolgálata: az emberek életminőségéé, környezethez való alkalmazkodásáé, egymással való találkozásáé és kölcsönös segítéséé. Ezért is olyan fontos, hogy a helybeliek szempontjai mindig kiegészítsék a várostervezők elemzését.

Törődni kell a közösen használt helyekkel, a vizuális keretekkel és a városok igazodási pontjaival, hogy azok fokozzák a közösséghez tartozás, a meggyökeresedés érzését, hogy „otthonosan” érezzük magunkat a városban, amely befogad és összeköt bennünket. Fontos, hogy egy város különböző részei harmonikusan kapcsolódjanak egymáshoz és az emberek átlássák az egészet, ahelyett, hogy bezárkózzanak lakónegyedükbe és lemondjanak arról, hogy az egész várost a többiekkel megosztott saját terükként éljék meg. Bármilyen beavatkozásnak a városi vagy vidéki tájba figyelembe kellene vennie, hogy a hely különböző elemei hogyan alkotnak egységet, amelyet a maga gazdag jelentéstartalmával a lakosok koherens képként érzékelnek. Így a többiek már nem idegenek lesznek, és a „mi” részeinek érezzük őket, amelyet közösen építünk. Ugyanezen okból kifolyólag a városi és a vidéki környezetben is érdemes megőrizni bizonyos helyeket, ahol tartózkodnak az állandóan változtató emberi beavatkozásoktól.”

A Szerkesztőség