Communio 2021 1-2. szám – Az Úr imája (III.): Az Atya országa és akarata

„A Miatyánk második kérése a legmélyébe vezet mindannak, ami Krisztus szívének legnyugtalanítóbb gondja. Mondjuk csak ki a szavakat: »Jöjjön el a te országod«, s világosan kiérezzük a bennük lüktető életet. Várakozás cseng bennük, valami vágyakozás. Valami nagyszerű dolog ködlik előttünk a távolban, s vágyódás eseng felé,  hogy jöjjön már. Valami mozgás megindult s a vágy készteti, fejeződjék már be. Ez a távoli, vágyott, hívott dolog az Isten országa (…) Hozzánk igyekszik, de semmi sem kényszeríti, hogy el is érkezzék. Lehetséges az is, hogy ne jöjjön el. Mert csak szabadon jön el. Az embernek föl kell tárulkoznia. Hinnie kell. Késszé kell tennie magát. Fel kell csigáznia magában a vágyakozást. Merészkedjék bebocsátani az Isten országát, adja át magát. Mert ha elzárkózik, ha közömbös és tompa marad, vagy ellenszegül és lázadozik és megtagadja az engedelmességet – akkor az Isten országa elkerüli. (…) Szeretetének határozottságával közeledik és meg akarja valósítani országát, vágyódik az ember után és »boldog, ha együtt lehet az emberfiakkal«, valóra akarja váltani köztük az Egység szeretetközösségét, Isten komolysággal akarja – mégis oly titokzatosan gyöngének mutatkozik az ember szabadsága előtt.”

Romano Guardini a fentebb idézett gondolatokkal elmélkedik az Úrtól tanult ima második fohászáról. Paradoxonnal telített ez a kérés: Isten egész szívével akarja országa eljövetelét, de megvalósulását az ember szabad megnyílásától teszi függővé, melyet ugyanakkor megelőző kegyelmének hathatós erejével már serkent. Országát ajándékozza, de egyúttal az ember gondjára is bízza, hogy a miénk is legyen az, ami az ő gondja. Aki e fohászt imádkozza, máris részt vesz Isten gondoskodásában. Hasonló paradoxont hordoz a Miatyánk harmadik fohásza is, mely az Atya akaratának teljesülését kéri. Guardini így folytatja:

„Az Isten akarata valami végtelen teljesség és átfogó tartalom. Valami mély, közeli, eleven dolog: szívünket, létünknek legbelsőbb szentélyét illeti. Az Isten akarata az, amit szentségében a világgal és velünk tenni szándékozik. Örök elhatározása, amit bölcsessége kigondolt; hatalmas, komoly szándéka, szívének szerető vágya. Önmagában szent dolog, tökéletes nagyszerűség, isteni teljesség. A mi számunkra pedig minden. Mert hogy értelemhez és megvalósuláshoz jut-e, vagy ellenkezőleg, látszattá halványodik, az attól függ, hogy a mi életünkben megtörténik-e az Isten akarata. Hogy egy-egy óránk belénő-e az öröklétbe, vagy visszahull a nemlébe, az azon fordul, hogy megvalósul-e benne Isten akarata. (…) A keresztény tudja, hogy ugyanaz a gond tölti el az Isten szívét, mint amelyet ő maga is érez. Hogy az Isten az ő akaratát, amelyet szeret, nem dobja tehetetlenül a világba, hanem megtölti erővel. Hogy az Isten akarása szeretés, és magával hozza az erőt, hogy teljesedhessék. Tudja, hogy az isteni akarat szólítása kegyelem; szerető aggódás a szent akaratért és a megszólítottért egyaránt; s hogy az Isten dicsősége és az ember üdvössége egy és ugyanaz.”

Folytatva a Miatyánkról szóló sorozatunkat mostani számunkban az Úr imájának második és harmadik fohászát vesszük szemügyre, annak a paradoxonnak a mélydimenzióit kutatva, amely bennük rejlik. E mélységek Krisztus és a Szentháromság titkába nyúlnak. Jézus az, aki az Atya nevét tökéletesen megszenteli, aki egész szívvel az Atya országáért él, aki mindenben teljesíti az Atya akaratát. Aki a földre hozza a Mennyet, hogy a földön, bennünk, közöttünk és körülöttünk is valósuljon az, ami a Mennyben, a Szentháromság szeretetközösségében örökké történik. Hogy benne élve együtt szerethessünk Atyával, Fiúval, Szentlélekkel.

Puskás Attila