Vannak pillanatok az emberi történetek hálójában, amikor valami váratlan történik, és az emberek élete fenekestül felfordul. Akár a gondviselés jelének, akár Fortuna rendelkezésének, akár egyszerűen szerencsés véletlennek látják – mindenesetre az ilyen események értelmezésre szorulnak azok részéről, akikkel megesnek és akik hallanak róluk.
I.
Nemesis divina – a nagy botanikus, Carl von Linné (1707–1787) ezzel a címmel több mint száz botrányos eseményt gyűjtött össze, amelyet végrendeletileg fiára hagyományozott. Olyan történetekről van szó, amelyekben az emberek bűnös cselekedetet követnek el – és a megtorlás istennője, Nemezis felelősségre vonja őket értük. A gonoszról alkotott kísérleti teológiája azt feltételezi, hogy már ebben az életben létezik a bűn és a büntetés egyensúlyának korábban fel nem ismert, rejtett rendszere. A Linné által elbeszélt történetek azonban szemben állnak magyarázat-kísérleteivel, amelyekkel a megtorlás erkölcsi rendszerébe kívánja illeszteni őket.
Ezzel szemben olyan események is összegyűjthetők, amelyek kivonják magukat a rendszerező megközelítés alól. Az emberi történetek átláthatatlan hálójában vannak pillanatok, amikor valami váratlan történik, és az emberek élete fenekestül felfordul. Nem történelmi események, amelyek megváltoztatták a világtörténelem menetét, hanem olyanok, amelyekben valami teljességgel valószínűtlen tört be az emberek élettörténetébe. Akár a gondviselés jelének, akár Fortuna rendelkezésének, akár egyszerűen szerencsés véletlennek látják – mindenesetre az ilyen események értelmezésre szorulnak azok részéről, akikkel megesnek és akik hallanak róluk.
II.
1939-ben Orléans-ban három fiatal egy csínyt tervezett. A katedrálisba mentek gyónni. A gyónás során mindegyikük súlyos bűnök – hazugság, lopás, szexuális túlkapások – komoly lajstromát adta elő, hogy a papot provokálják. Ő csak a harmadiknál látott át a szitán. Az utolsónak a következő elégtételt adta: „Kérlek, menj előre, térdelj le a Megfeszített előtt, és mondd el háromszor az imát: ’Uram, köszönöm, hogy hordoztad bűneimet.’” A harmadik követte ezt az ajánlást. Elmondta a rövid imát, de másodjára már dadogni kezdett, a harmadik ismétlésnél pedig cserbenhagyta a hangja, és sírva fakadt – átalakult emberként hagyta el a katedrálist. A harmadikat Áronnak hívták, és zsidó származású volt. „Az a fiú én voltam” – mondta Jean-Marie Lustiger bíboros, aki e sorsfordító élmény után, szülei ellenállása ellenére belépett a katolikus egyházba. Lustiger ezt a történetet egy késői prédikációban tárta fel.
III.
Viktor Franklnak, aki már a II. világháború előtt elismert pszichiáter volt, Ausztria annektálása után felajánlják, hogy elmenekülhet a megszállt országból. A náci csatlósok zsidóellenes intézkedései egyre fenyegetőbbek. Töpreng, vajon megteheti-e ezt, mert idős szülei még Bécsben élnek. Az „Am Steinhof” pszichiátriai kórház vezető orvosaként végzett munkájának köszönhetően kezdetben még mindannyian védelmet élveunek. Azon a napon, amikor az Egyesült Államokba szóló vízum csakugyan megérkezik, Frankl dilemmája – menjen vagy maradjon – élessé válik: „Bizonytalanul hagyom el a házat…, sétálok egy kicsit, és azt gondolom: ’Nem ez az a tipikus helyzet, amikor szükség lenne egy égi jelre?’ Amikor hazajövök, a szemem egy asztalon heverő kis márványdarabra esik.” A lerombolt bécsi zsinagógából származó törvénytábla letört darabja, és amikor Frankl alaposabban megnézi a követ, felfedez egy héber betűt, amely csak a Tízparancsolat negyedik parancsolatában fordul elő: „Tiszteld apádat és anyádat” – ez az intő jel (éppen a kiutazási engedély kiállításának napján) legyőzi. Minden kétsége eloszlik, és úgy dönt, hogy marad, bár zsidó lévén életveszélyes helyzetbe kerül.
Visszatekintve így ír: „Úgy látszik, a koncentrációs tábor volt az igazi érettségi vizsgám. Nem kellett elmennem rá – megúszhattam, és még időben Amerikába mehettem volna. Amerikában kifejleszthettem volna a logoterápiát, bevégezhettem volna életművemet, teljesíthettem volna életfeladatomat – de nem tettem. És így kerültem Auschwitzba. Ez volt az experimentum crucis.” Az a tény, hogy haldokló édesapja mellett lehetett a táborban, később megerősítést jelentett számára, hogy helyesen olvasta a jelet.
IV.
Kertész Imre azt írja a K. dossziéban, hogy csak azért maradt életben, mert halottnak nyilvánították. „A buchenwaldi fogolynyilvántartásban szerepel ugyanis egy úgynevezett ’fogyadék’, mégpedig ’Kertész Imre, 64921-es számú magyar zsidó fogoly’, meghalt 1945. február 18-án. Ez kétségbevonhatatlan nyoma volt annak, hogy valaki vagy valakik töröltek a listáról, nehogy a tábor esetleges felszámolása során, mint zsidó foglyot, megöljenek. Aki valamelyest is jártas a koncentrációs táborok igazgatási struktúrájában, az tudja, hogy egy ilyen bejegyzés létrejöttéhez több személy titkos együttműködésére volt szükség.”
Amikor a koncentrációs táborból való megmenekülésre gondol, gondolatai egy magasabb értelem vagy gondviselés kérdése körül forognak: „Mert ha megpróbálom elfogadni mindannak a racionalitását, ami engem 1945 kora telén félholtan egy jeges pocsolyába juttatott a buchenwaldi betonon, még mindig nem tekinthetem racionálisnak, hogy pont engem mentettek ki onnan, s nem valaki mást. Ha ugyanis ezt racionálisnak tekintem, akkor a gondviselés gondolatát is el kell fogadnom. Ha viszont a gondviselés racionalitás, akkor miért nem vonatkozott a többi hatmillióra is, aki ott mind meghalt?”
V.
Sorstalanság című regényében Kertész az Auschwitz felszabadítása előtti utolsó napokat írja le. Már egy olyan gyűjtőtáborba helyezték, ahová azokat vitték, akik már csak csont és bőr voltak, és akiket már életképtelennek tartottak. Ekkor egy ismeretlen személy kihúzta onnan, kendőbe csavarta, és felvitte egy lépcsőház meredek lépcsőjén, bevitte egy szobába, és ágyba fektette. Később többször áthelyezték más barakkokba, és a paplanos osztályon kötött ki. Alultápláltság és súlyos betegség miatt fekszik ott egy fiatal, lengyel származású KZ-lakó – akárcsak Köves György, a regény főszereplője, aki életben marad.
Évtizedekkel később – a magyar író 2002 telén Stockholmban tartózkodik, hogy másnap átvegye az irodalmi Nobel-díjat – szállodai szobájában megcsörren a telefon: „Egy férfi van a vonalban Ausztráliából, aki nagyon szeretne Önnel beszélni. Már háromszor hívta – és háromszor visszautasítottam. De most kapcsolom. Ismeri Önt. Kérem, várjon egy pillanatot… (kattogások a vonalban, majd egy másik hang) … Itt Kuharski beszél, együtt voltunk Buchenwaldban, én vagyok az a lengyel fiú, aki a Sorstalanság utolsó lapjain szerepel, és akiről az olvasó azt feltételezi, hogy meghalt, de élek – és, és … (a hang elcsuklik) szeretnék gratulálni a Nobel-díjhoz…”
Kertész a K. dossziéban elismeri, hogy ez a kontinensek közötti beszélgetés „szinte transzcendens üzenet emlékét hagyta hátra benne”.
VI.
Vagy egy olasz újsághír, amelyet Elias Canetti a Provinz des Menschenben rögzített: egy tizenhét éves lány súlyos betegség után meghal, és temetni viszik. A nővére nyugtalan lesz a szertartás alatt, és konokul kéri, hogy még egyszer nyissák ki a koporsót. Meglepő módon megszakítják a szertartást, és engednek neki – és valóban: abban a pillanatban, amikor kinyitják a koporsófedelet, a fiatal halott nő életjeleket ad. Köszönetképpen a „csodáért” a megmentett nő úgy dönt, hogy apáca lesz. A második élet az Egyház szolgálatában tovább tart, mint az első. 100 évesen, nagyon idősen hal meg – 83 évet élt még, miután halottnak hitték, és kis híján élve eltemették.
VII.
Ernst Jünger Siebzig verweht című naplójában beszámol arról, hogy egy mérnök egy hajókiránduláson a születésnapját ünnepli, majd túlságosan áthajol a korláton, és a tengerbe esik. Távollétét csak két óra múlva veszik észre. A nehéz utasszállító hajó megfordul, és a nyílt tengeren visszaindul a baleset feltételezett helyszínére. A kapitány reflektorokkal keresi az eltűnt férfit, bár igen valószínűtlen, hogy körülbelül négy óra elmúltával még meg lehetne találni és meg lehetne menteni. De a mérnök „félig úszva, félig lebegve” a felszínen marad, és látja, hogy a hajó közeledik hozzá. Reméli, hogy látják, és igyekszik észrevehetővé tenni magát. De hiába, a fényszórók nem fogják be, észrevétlen marad. A hajó megfordul, és feladja a keresést. A remény szertefoszlik…
Tizennégy órával később megtörténik a teljesen valószínűtlen: a közelébe érkező, a balesetről rádión értesített világítóhajó felveszi a még mindig lebegő, teljesen kimerült férfit. A mérnök később arról számolt be, hogy attól tartva, ismét átsiklik felette a figyelmük, levette az alsónadrágját – az utolsó megmaradt ruhadarabját –, és kétségbeesetten integetett vele. Jünger azt kérdezi: „Hány embernek kell megfulladnia, mielőtt valakit megmentenek? És miért éppen őt? Ez csoda, legalábbis az érintett számára. És ha így érti, akkor mások helyett is kötelezettségek nehezednek rá.”
VIII.
Nemrég véletlenül elcsíptem egy műsort a televízióban a Gulágról, a Sztálin idéjén működő munkatáborokról, amelyekbe több mint kétmillió embert internáltak. Az egyik vibráló fekete-fehér képsoron német katonák láthatók, akik 1955-ben, több mint tíz évnyi orosz hadifogság után hazatérnek: szikáran, mint akiket az élet keménysége keménnyé tett, szállnak le a vonatról – a peronon pedig nők várnak táblákkal a kezükben, amelyeken eltűnt férjük neve áll. Aztán hirtelen elénk tárul, amint ketten viszontlátják egymást: a kamera mutatja az arcrándulásokat, a megérintődést, a könnyeket – a nyelv kevés a leírhatatlan leírásához, ami történt.
IX.
Amikor 1953. március 5-én közölték XII. Piusz pápával Sztálin halálhírét, elsápadt. Félbeszakította a megbeszélést, amelyen részt vett, felállt, és szó nélkül a pápai palota magánkápolnájába sietett imádkozni. Később megkérdezték tőle, miért. Mégiscsak kell imádkozni egy ilyen diktátor lelki üdvéért, akinek a lelkén milliók száradnak! A pápa, aki Rolf Hochhuth A helytartó (1963) című drámája szerint kudarcot vallott, mert nem tette szóvá a zsidók deportálását és megsemmisítését (a vád jogossága máig vita tárgya) a szovjet diktátorért végzett közbenjárása révén vette magára a hely-tartó, a helyettesítő szerepét.
Válóczy József fordítása
Kép szerzője és forrása: jannoon028 a Freepiken