Az északról érkező vendégek Rómában megtanulhatják az adottságok és határok új és elegáns megközelítési módját — és tanulhatnak ebből.
Róma bősége legtöbbször lehengerli azt, aki első ízben keresi fel a várost, akár csak pár napra is. Nem csupán a közlekedésről van szó, amely a közép- és észak-európaiak számára nehezen megszokhatóan kaotikus. És nem is csak a világ minden tájáról érkező számos turistáról, akik főként húsvéttól mindenszentekig ellepik a városközpont utcáit s a közismert látnivalók környékét. Magának a városnak a természete kelti a bőség, sőt a kaotikus túltelítettség benyomását.
Ez az érzés főképpen a hely történelmi jelentőségéből fakad, amely minden lépésnél érzékelhető. Hisz nem csak az emléktáblák idézik fel a múltat. Az épületek elrendezésében a szó legteljesebb értelmében megmutatkozik itt az évszázadok egymásra rakódása és egymásba ágyazódása. Ahogyan Mauritius Wilde atya írta, a város „elképesztően befogadó: az egyik korszak úgyszólván körülöleli a másikat“. Egy római séta olyan, mint az állandó oszcillálás a keresztény(ség előtti) ókor, a középkor, a reneszánsz, az újkor és a jelenkor között.
Kreatív rugalmasság
A talajszint gyakori változása, a macskakő és az aszfalt közötti szüntelen egyenetlenség olykor komoly kihívás elé állítja a bokánkat. Ám mégis izgalmas, amikor rétegről rétegre megmutatkoznak a történelem fokai. Csodálatos példája ennek a Szent Kelemen bazilika. Először a 12. századi középkori apszismozaik lenyűgöző pompája varázsolja el az embert, amely az élet fájaként ábrázolt keresztet állítja a középpontba, a burjánzóan eleven kozmosztól övezve. Ezután időutazásba kezdhet az, aki alászáll a két mélyebben fekvő szintre. A középső szinten a 4. századi templom található. Innen jutunk el a Kr. u. 1. századba vezető lejárathoz, ahol egy egykori Mithrász-szentély s egy ókori vízforrás maradványaira találunk.
A korábbiak megőrzése intézményes szinten nem csak tiszteletet, de egyfajta megmerevedést is kifejezhet. Mindennapossá válnak a működési zavarok, a késések és hosszas várakozási idők. A fennálló struktúrák társadalmi szintű tiszteletben tartása ezért annál nagyobb rugalmasságot követel a mindennapi életben — még ha erre mindannyiszor a törvényesség határain, vagy azokon túl is kerül sor. Az olyan kivételes időszakokban, mint a jubileumi évek, a spontán manőverezés művészete eléri a csúcspontját; gondoljunk csak a számos előkészítő építkezésre, amelyek arra irányulnak, hogy az ősi örökség új fényben csillogjon. Ezek miatt nap mint nap új útvonalakat kell bejárni, hátrahagyva az egyébként begyakorolt rutinokat.
Van, aki „zűrzavarnak“ nevezné ezt a szervezeti kultúrát. Ami azonban kialakul, az az adottságok és határok megközelítésének egy érdekes módja, amely az általános tiszteletben tartása mellett elősegíti az improvizáció művészetét, hogy az egyediben tegye élhetővé a pillanatot — ha egy mód van rá, stílussal és eleganciával. A római túltelítettség okán bizonyos, hogy soha nem lesz unalmas a sétánk. Akármeddig élünk is, minden sarkon újra meg újra korábban még fel nem fedezett maradványokra, érdekes történetekre és csodálatos építészeti kombinációkra lelünk. Ez lenne a képe az általában vett római hagyománynak, amelyet talán nem csak teherként, és még kevésbé betartandó, merev normarendszerként érdemes újra felfedezni, hanem inkább a már megélt és elgondolt dolgok vendégszerető, olykor ironikus konglomerátumaként? Olyan kincsesbányaként, amely történelmi mélységekbe, sok rejtett zugba és tágas magasságokba vezet, miközben számtalan változatos sétát kínál nekünk?
Török Csaba fordítása