A harmadik zsoltár ábrázolja először Dávidot imádkozóként, ám nem győzedelmes királyként, hanem szenvedőként, akit tulajdon fia üldöz. Mélységes nyomorúságában Isten segítségében bízik. A segítséget elnyeri – de nagy áron.
Erre felkapjuk a fejünket! A Zsolt 3 az első zsoltár, amelynek felirata van: „Dávid zsoltára, amikor fia, Absalom elől menekült” (1. vers). Gyakran nem szentelünk figyelmet a zsoltárok feliratainak. A zsolozsmában általában nem is szerepelnek. Még ha az egzegézis szerint nagy valószínűséggel később is csatolták őket a szövegekhez, mégis jelentőségteljesek az egyes zsoltárok megértéséhez. Sőt, a mi esetünkben megmutatható, hogy a zsoltár koherens megértése kapcsán a kutatásban megállapított nehézségek megoldódhatnak, ha a felirat által jelzett eseményt figyelembe vesszük. Mert hogyan is lehetne megérteni, hogy az 5–7 versekben az imádkozó visszatekint a sikeres megmenekülésre, de a 8a versben ismét ugyanezért imádkozik és a 8b vers megint Istennek az ellenségek feletti győzelmét hirdeti.
Kiről beszél a költő?
Helyezkedjünk annak az olvasónak a helyzetébe, aki a megelőző zsoltárok után olvassa a harmadik zsoltárt. Az első és a második zsoltárnak nincs felirata. Felmerül a kérdés: kiről beszél a szerző? A Zsolt 1 azt a férfit mondja dicsérőleg boldognak, aki éjjel-nappal, jó és balsors idején egyaránt a Tórán elmélkedik. A gonoszok kínálta alternatívát elkerüli és útjuktól távol tartja magát, hisz a szerző szerint, ezek az utak a semmibe vésznek. A Zsolt 2 szövegében a személyek hasonló konstellációjával találkozunk: a lázadó királyok és népek szembeszállnak az Isten által Sionon beiktatott királlyal, az ő fölkentjével. Kézenfekvő az első zsoltárban ábrázolt igaz ember azonosítása a második zsoltárban szereplő királlyal. Úgy tűnik, hogy ő az Istentől népe fölé rendelt király, aki a MTörv 17,18–20-nak megfelelően a Tórán elmélkedik, „hogy megtanulja félni az Urat, az ő Istenét, s hogy megtartsa ennek a törvénynek minden igéjét, és teljesítse mindezeket a rendelkezéseket. Ne legyen gőgös a szíve testvéreivel szemben, és ne térjen el ettől a parancsolattól se jobbra, se balra.” A Zsolt 2 szerint ezt a királyt kívülről, a népek fenyegetik, a Zsolt 1 szerint nyilvánvalóan belülről, a saját népéhez tartozók. Olyan királynak a képe körvonalazódik itt, akit minden oldalról szorongatnak, kívülről és belülről, akinek ugyanakkor Jahwe megmentést ígér.
A királyt saját fia üldözi
Az így megszerzett tudással érkezik az olvasó a harmadik zsoltárhoz: „Dávid zsoltára, amikor fia, Absalom elől menekült: „Uram, mily sok ellenségem van, mily sokan támadnak rám. Sokan mondják rólam: Nem segít rajta Isten.” Olvasónk sejtése beigazolódott: az első két zsoltárban rejtett módon Dávidról, a királyról, az Úr fölkentjéről van szó. A Zsolt 3 szerint most őt üldözi a tulajdon fia, neki kell szenvedni, ő panaszkodik, ő kiált az Úrhoz segítségért és bízik abban, hogy megmenti. A Zsolt 3 felirata a Sámuel második könyvében (2Sám 15– 18) a Dávid házában keletkezett lázadásról elbeszélt történetre utal. Ez volt a legvégső konfliktus, amellyel Dávidnak szembe kellett nézni. Élet és halál forgott kockán. Fia, Absalom, követőinek csapatával (2Sám 15,2) apja ellen támadt. Dávidnak drámai körülmények között, éjnek idején kellett Jeruzsálemből elmenekülnie: „Mindenki hangosan sírt az országban, amikor elvonult az egész hadinép. A király átkelt a Kidrón-patakon, és az egész hadinép elvonult a pusztába vezető úton. (…) Dávid azután elindult fölfelé az Olajfák hegyének lejtőjén, és amíg ment, egyre csak sírt” (2Sám 15,23.30).
A Bibliát ismerő ideális olvasónak rögtön eszébe jut a szenvedéstörténet: „Miután ezeket elmondta Jézus, kiment tanítványaival a Kidrón-patakon túlra” (Jn 18,1). „Miután elénekelték a zsoltárokat, kimentek az Olajfák hegyére” (Mk 14,26). Dávidhoz hasonlóan Jézus elhagyja Jeruzsálemet, a várost, ahova királyként és mint Dávid fia vonult be (Mt 21,5.9), átkel a Kidrón-patakon és megérkezik az Olajfák hegyére. Saját népének vezetői üldözik; csak a hűségesek maroknyi csoportja kíséri. A halálveszélyben Istenhez imádkozik (Mk 14,32–42). Dávidhoz hasonlóan Jézus fenntartások nélkül Isten akaratára bízza magát (2Sám 15,25köv.; Mk 14,36).
A szenvedő Dávid a Zsoltárkönyv kezdetén
A Zsolt 3 felirata alapvető jelentőségű az összes többi zsoltár megértéséhez: A Zsoltárkönyv elején nem a győzedelmes, hanem a saját fia által üldözött, szenvedő Dávid alakja áll, aki még a legnagyobb nyomorúságában is Isten segítségében bízik. Ezzel felvetődik a kérdés, hogy a Zsolt 1 és 2-ben a királynak adott ígérete Jahwénak teljesül-e. Ellenfelei ezt vitatják. Azt mondják: „Nem segít rajta Isten” (Zsolt 3,3; vö. Mk 15,31). Dávid azonban nem bizonytalanodik el, fenntartások nélkül Jahwéra bízza magát.
Az első versszak (2–4 versek) hangsúlyos első helyén a JHWH istennév áll. Az imádkozó közvetlenül szólítja meg Jahwét, felpanaszolja, hogy se vége, se hossza a sok ellenségnek. Háromszor bukkan fel a „sok / sokan vannak” kifejezés. Ennek megfelel a 2Sám 15,12 szövege: „Az összeesküvés pedig erősödött, és egyre többen csatlakoztak Absalomhoz”. Az első versszak középpontjában az ellenségek kijelentése áll: „Nem segít rajta Isten” (3. vers). Ám az imádkozó azonnal a bizalom megvallásával válaszol: „De te, Uram, pajzsom vagy nekem, dicsőségem, aki fölemeled fejem” (4. vers). Az első versszakot az elején és a végén a kétszer előforduló istennév keretezi. Az ellenségek mintegy be vannak kerítve ebbe az átfogó szerkezetbe. Az imádkozó átfogó észlelése Jahwéra irányul; ő a mindent meghatározó valóság, akinek észlelése megszabja előzetesen a kereteket. Az ellenségek ennek a keretében mozognak. A helyzet súlyos, de nem reménytelen. Akkor lenne reménytelen, ha fordítva állna a dolog, ha az ellenségek lennének a mindent meghatározó valóság és Isten távol maradna, vagy ami még rosszabb, ha megmentésre alkalmatlannak bizonyulna, ahogy az ellenfelek állítják.
A korábbi tapasztalatok megerősítenek
Úgy tűnik, hogy az imádkozó lelki útjának nem a kezdetén áll. A második versszakban korábbi tapasztalataira tekint vissza. Ezért ésszerű, ha komolyan vesszük a feliratot (1. vers). Dávid már sok válságot átélt, most a legvégső és a legnagyobb próbatétellel szembesül: tulajdon fiának lázadásával. A visszapillantás bátorságot önt belé: „Valahányszor hangos szóval kiáltottam az Úrhoz, ő meghallgatott szentélyének hegyéről” – így kell az 5. verset fordítanunk (a héber igeidők funkciójához lásd: Böhler, Psalmen 1–50, HThK.AT, Freiburg 2021, 94). Ezzel a magatartással még aludni is nyugodtan tudott: „Nyugovóra tértem és elaludtam, de fölkeltem ismét, mert az Úr a gyámolom” (6. vers).
A fia elől való menekülésben az éjszaka kínálta előny döntő szerepet játszott. A lázadó Absalomnak két tanácsadója két különböző stratégiát javasolt, hogy sikerre vigye a felkelést: vagy azonnal nyomába eredni a menekülő Dávidnak és meglepetésszerűen rajtaütni, vagy egy éjszakát várni, hogy a rákövetkező napon egy nagyobb csapattal Dávid nem alábecsülendő ellenállását megtörje (vö. 2Sám 17,8: „Magad is tudod, hogy apád és emberei kiváló harcosok, és olyan elkeseredettek, mint a kölykeitől megfosztott medve a mezőn. Azonfelül apád harchoz értő ember, aki nem engedi aludni a hadinépet.”) Absalom a második stratégia mellett döntött. Dávidot tájékoztatják a kémek, aki kihasználja az előnyt és átkel a Jordánon: „Virradatra senki sem maradt, aki ne kelt volna át a Jordánon” (2Sám 17,22). A nyugalomban töltött éjszaka után (6. vers: „Nyugovóra tértem és elaludtam”) másnap reggel Dávid harcba állította csapatait (2Sám 18,1 köv.).
A korábbi tapasztalataiból erőt merítve (5. vers) és a menekülés közben nyugodtan töltött éjszaka után (6. vers) a beszélő a harmadik versszakban (8–9 versek) ismét a jelen nyomorúságos helyzetére figyel. A lázadók még itt vannak, de a félelem elmúlt: „Nem félek a sok ezernyi néptől, amely körülvett engem” (7. vers). Az imádság során nyilvánvalóan valami belül történt. A valóság új fényben jelenik meg. Immár ebben a bizalomban mondja ki az imádkozó a kérést, nem akármilyen Istenhez, hanem az ő Istenéhez, akivel oly sok krízisen felülkerekedett: Állj mellém, Uram, szabadíts meg, Istenem!” (8a). Ez a kérés is korábbi tapasztalatokon alapul: „Hiszen minden ellenségemet arcul verted, és a leselkedők fogait kitörted” (8b vers).
A zsoltár hitvallással és kívánsággal zárul. A hitvallás nem a levegőben lóg, hanem a múlt és a jelen tapasztalataiban gyökerezik: „Az Úrnál a segítség” (9. vers). Ez szöges ellentétben áll az ellenségek állításával: „Nem segít rajta Isten” (3. vers). Jóllehet sokezernyi nép felkelt a király ellen (7. vers), mégis az Úr népe, akihez az imádkozó is tartozik, az ő áldása alatt van: „A te népedre jöjjön a te áldásod!” ( 9. vers).
A megmentés magas ára
A harmadik zsoltár az első Dávid zsoltárkönyv (Zsolt 3–41) nyitánya. Míg a Zsolt 1 és Zsolt 2 esetében elmélkedésekről van szó, amelyek Istenről beszélnek és töprengenek, addig a Zsolt 3 első ízben ábrázolja Dávidot mint imádkozót. A halálveszély közepette Istenben bízik és megmentést kér. Az (ideális) olvasó ismeri a történet folytatódását: Dávid könyörgése meghallgatásra talál. A király megmenekül, azonban magas áron: fia, Absalom meghal. A harmadik zsoltárban tehát nem akármilyen szükséghelyzetről van szó, hanem „az Úr és fölkentje” elleni lázadásról (Zsolt 2,2).
Puskás Attila fordítása
Kép forrása: freepik.com