Communio 1993 – 3. szám – Az ember hivatása

A II. Vatikáni Zsinatot követő, rövid, eufórikus időszakban jónéhány egyházmegye és szerzetesrend az új hivatásokat azzal próbálta éb- resztgetni, hogy a „társadalmi igazságosság előmozdítására” szólította a jelentkezőket. Az Egyház „naprakészsége” azonban – minden várakozás ellenére – nem ezen múlott. A papi és szerzetesi hivatások – s velük korrelációban a keresztény szülői hivatások – száma már a Zsinat előtt csökkenni kezdett. Ez a folyamat a 60-as évek második felében felgyorsult, majd néhány év alatt ijesztő méreteket öltött annak ellenére, hogy a Féter-utód pápák s velük a helyi egyházak apostol-utód vezetői, meg a szerzetesrendek elöljárói mindent megtettek a keresztény hivatások előmozdításáért. Az idők folyamán a mögöttes ok is egyre világosabban körvonalazódott: az embernek a kinyilatkoztatás fényében történő meghatározása, méltósága, egyetemes emberi hivatása kérdőjéleződött meg az újdivatú köntösbe öltözött avitt eszmerendszerek buzgólkodása folytán.

Ugyanakkor világossá vált, hogy néha bizonyos teológiai áramlatok is akadályozták a papi-szerzetesi hivatások kibontakozását, mert azt a benyomást keltették, hogy korszerűbb világi hívőnek maradni, mintsem vállalni a papi-szerzetesi hivatást a maga eszkatologikus dimenziójával. A tapasztalat bebizonyította, hogy a hivatástudatra nem az értékhordozóvá redukált „tanító” Jézus gyakorol egy egész életre megmaradó hatást, hanem az a Jézus Krisztus, akit Péter így szólított: „Te vagy az élő Isten Fia!”

A fogalmak tisztázása újra föladattá vált, s ha ennek becsülettel eleget teszünk, akkor fölfedezhetjük az Egyház örök „naprakészségét”, mindig új „korszerűségét” akár a keresztény humanizmus gondolatainak tükrében, akár a szocializmus utáni szociális etika eszméiben. Sőt, az egyházjog is fölmutatja az evangéliumi ihletettség hiteles vonásait. Az ember örök megszólítottsága, hivatása az istenképiség fölülmúlha- tatlan gazdagságában elhomályosíthatatlan fénnyel ragyog az idők végezetéig.