Communio 1993 – 4. szám – Isten neve

A név kinyilvánításának ott van jelentősége, ahol egyik személy szabadon szembenáll a másikkal és kapcsolatot keres vele. Valakit nevén szólítani azt jelenti, hogy nem idegen számunkra és van valami közünk egymáshoz. Isten szabadon, leereszkedve, kitárulva mondja el, milyen kapcsolatba akar lépni velünk, azért nem közömbös, hogy minek nevezi magát. Természetesen tudnunk kell, hogy végtelen lényegét egyetlen név sem fejezheti ki. Ha a Szentírás neveket említ, azok csak azt jelzik, hogy kicsoda Isten a mi számunkra. Igaz, hogy nála a lét és a magatartás egy, tehát valamit belső lényegéből is kinyilvánít a névben. Mivel Isten végtelen tökéletességéről csak részlet-fogalmaink vannak, azért több névvel illetjük, attól függően, hogy melyik tulajdonságát vagy tevékenységét emeljük ki.

Amikor Istent nevén szólítjuk, már nem ismeretlen Valaki, hanem határozott Te, akihez kapcsolatok fűznek. A Szentírás üdvösséget ígér annak, aki „segítségül hívja az Úr nevét” (ApCsel 2,21). Igaz a megállapítás, hogy „amikor Isten neve a kinyilatkoztatás után része lett az emberi nyelvnek, valamilyen formában Isten maga is emberré lett, vagy legalább része lett az emberi történelemnek.”

Isten azonosítja magát nevével. Parancsot ad, hogy káromlással, hamis esküvel, bálványozással ne szennyezzék be (3Móz 8,21; 19,12). Ezekielnél (36,23) így szól: „Szentté teszem nevemet, amit a pogányok között beszennyeztetek, hogy megtudják a nemzetek: én vagyok az Úr.” Krisztus a Miatyánk első kérését így fogalmazta meg: Szenteltessék meg a te neved. Máskor így fohászkodott: .Atyám, dicsőítsd meg nevedet” (Jn 12,28). Az idézetek mutatják, hogy a megszentelés végrehajtója maga az Isten, ő gondoskodik dicsőségének csorbítha- tatlanságáról.

Gál Ferenc