Communio 1997 – 2. szám – A remény nem csal meg

Az erény szó mintha teljesen kiveszett volna a magyar nyelvből, hovatovább meg kell magyarázni a mostanság középiskolásoknak, mit is jelent ez az egy évszázad óta kötelezően gúnyos hangvétellel kiejtett- leírt szó az irodalmi művekben. Ha viszont egy szó vagy fogalom a toll- forgatók jóvoltából ennyire idegenné vált, alkalmas-e még a teológiai nyelvezetben valós tartalom közlésére? Nem lenne jobb belenyugodni kimúltába s újabb, jobbcsengésű szóval fölváltani? Valahogy oly módon, amint az történt a malaszt szó kegyelem árán való kiváltásakor, ámbátor szegény mulaszt már ott szerénykedik a Halotti Beszédben s azóta magyarnak számít.

Az erény eddigi megmenekúltét valószínűleg annak köszönheti, hogy nincs mivel helyettesíteni éppen úgy, amint a remény pótlására sem nyílik lehetőség, noha ez utóbbi is avíttnak tűnhet, formailag-tar- talmilag. Bár van némi túlzás ennek állításában, mégis érdemes elgondolkodni, mennyivel könnyebb a szeretet mint erény fejtegetése, noha megélése remény nélkül lehetetlen. „A remény az az isteni erény, amely által mint boldogságunkra vágyakozunk a mennyek országára és az örök életre, bizalmunkat Krisztus ígéreteibe vetjük és nem saját erőnkre, hanem a Szentlélek segítségére és kegyelmére támaszkodunk” – tanítja a Katolikus egyház Katekizmusa.

A papságra fölkészítés gondjait, valamint a papság sajátos és pótolhatatlan részét tárgyaló tanulmányok pedig remélhetőleg nyári olvasmányként – elmélkedések kiindulópontjaként szolgálnak azok számára, akik legérintettebbek. A szerkesztőség a kispapok, szerzetesnövendékek és elöljáróik miatt hozta előbbre a Communio nyári számának megjelenését abban a reményben, hogy a nyár nyújtotta szabadidő lelkiekben minél több gazdagodással jár majd a Communio segítségével.