A modern filozófiában kimutatható Krisztus rejtett jelenléte. Ez Xavier Tilliette Filozófiai krisztológia című művének tézise, amelyet egy korán elhunyt barátja ihletett. Isten elvesztését és a metafizikai otthontalanságot állítja szemeink elé, és a nagyszombat misztériumával hozza kapcsolatba őket.
I.
1946-47 telén a Villefranche-sur-Saône közelében található Mongré filozófiai képzőközpontjában tífuszjárvány tört ki, amelynek áldozatául esett egy fiatal, rendkívül tehetséges svájci jezsuita. Röviddel a halála előtt mesélt egy rendtárs barátjának egy projektről, ami már egy ideje foglalkoztatta. Érdemes lenne egyszer Krisztus jelenlétét a modern filozófiában kikutatni. Minthogy az volt a benyomása, hogy Krisztus még a gondolkodás történetének gondolkodóihoz is egyre közelebb került – még akkor is, ha azok ezt kifejezetten tagadnák.
II.
Több mint négy évtizeddel később a rendtárs, aki filozófiaprofesszor lett Párizsban és Rómában, kiad egy tanulmányt a filozófiai krisztológiáról, amely teljesíti a projektet, és amely első oldalán a fiatalon elhunyt jezsuita emlékének van ajánlva. Őt Victor Oertignek hívják. A Filozófiai krisztológia című tanulmány szerzője – mely a János-prológusnak, a Filippi levél himnuszának, a Hegyi beszédnek és a Nagypénteknek a modern kor sokszínű gondolkodására gyakorolt hatását kutatja, valamint krisztológiai nyomokat rögzít Kant, Schelling, Hegel, Nietzsche és Dosztojevszkij filozófiájában – nem más, mint Xavier Tilliette SJ, aki 2018-ban, nagyon idős korában hunyt el Párizsban.
III.
Ahelyett, hogy a modernitás filozófiai krisztológiáját az ókori egyházi zsinatok dogmatikus krisztológiájától való hanyatlásnak tekintené, és a 18. és 19. századi filozófusokat gondolkodásra lusta módon és ortodoxia-stréberként az eretnekek galériájába sorolná, Tilliette azért lobbizik, hogy olykor merész értelmezéseiket Jézus életének és sorsának mélyebb szemlélésére ösztönzésnek tekintsük. Sőt, még tovább megy, és úgy véli, hogy fel tudja mutatni „Krisztus többnyire észrevétlen jelenlétét” a modern filozófiában. Már a zsinagógából kizárt Baruch de Spinoza „summus philosophus”-nak nevezte Krisztust, és „a galileai rabbit ősnek, magasztos elődnek” tekintette.
Vajon ez Krisztus rejtett jelenlétére enged következtetni Spinoza gondolkodásában? Ő az „igazi élet modellje” – ez egy olyan szemléletmód, amely magában a Szentírásban gyökerezik, és mély nyomokat hagyott a felvilágosodás gondolkodásában. Ahelyett, hogy a pedagógiai értelmezést azonnal redukcionistaként félretolnánk, méltányoljuk akár Lessinget, aki Az emberi faj nevelése című művében Jézust tanítóként és „jobb pedagógusként” ábrázolja, akár Kantot, aki a moralitást azonosítja be minden vallás magjaként, és vallásos írásaiban Krisztust a bennünk történelmileg megvalósuló isteni emberként mutatja be.
Az „Evangélium Mesterében” az ész archetípusa történelmi modellé vált. Hegel kezdetben ezt a nyomot követi, de aztán határozottan korrigálja a kereszt elfeledését Lessingnél és Kantnál. A philosophia crucisában Isten Fiának halálig tartó önkiüresítése és a Megfeszített felmagasztalása válik a szellem önmozgásának dialektikus mozgatórugójává, amely a lét ürességéből, az önkiüresítés történelemben megjelenő formáin keresztül, utat talál önmaga teljességéhez. Hegel számára a filozófia a fogalomba sűrített keresztény vallás. De a kereszt minden rendszert szétzúz. Kierkegaard a nagypéntek spekulatív eltörlése ellen is lázad, és hangsúlyozza a megtestesülés paradoxonát, miszerint a Fiú Isten-formáját cserélte fel szolgai formára, és pompa és dicsőség nélkül jelent meg. A „paradoxon”, az „abszurd”, a „megbotránkoztató” és az „inkognitó” kategóriáit választja, hogy mindig újra megragadja ezt a misztériumot. Olyan követésre szólít fel, amely a Krisztussal egyidejűségből fakad, és maga mögött hagyja a polgári vallás konvencióit.
Végül Nietzsche, aki az Így szólt Zarathustra című művével ellenevangéliumot írt, és vadul polemizált az együttérzés ellen, szintén kínál krisztológiai impulzust. Késői művében, az Antikrisztusban átkot mondott a kereszténységre, ugyanakkor ünnepelte Jézusban az élet igenlését. Azoknak, akik gyűlölték és tagadták őt, a Megfeszített szeretetének igenjével válaszolt – mi lehetne ennél nagyobb? Így hát a modernitás filozófiai krisztológiáiban, még Nietzschénél is, felfedezhető Krisztus rejtett jelenléte.
IV.
Tilliette egy különleges nyomvonalat követett egy esszéjében, amely 2005-ben Spekulatív nagyszombat címmel jelent meg, és egy másik barátnak, Hans Urs von Balthasarnak (1905-1988) ajánlotta. Nála az egyetemes remény teológiája nem az olcsó kegyelem teológiája, amely bagatellizálja az emberi gonoszság mélységeit, és nem is az egyetemes kiengesztelődés elmélete, amely úgy véli, mindenkinek mennyországot ígérhet, ahogyan azt a kritikusok megpróbálták a szájába adni Theodramatik című műve negyedik kötetének (1983) – A végjáték – megjelenése után.
Balthasar szerint az üdvösség univerzalizmusának alapja Isten önátadása a kereszten és az alvilágba-szállásban. Krisztus a halál birodalmában magát az elveszettséget kereste, hogy éppen a kommunikáció megszakadásának helyén tegyen lehetővé új kommunikációt, és hogy megmentse az elveszetteket. A fiatal Ratzinger a keresztre tekintettel nélkülözhetőnek tartotta az alvilágba-szállás teológiáját. Ha Jézus Krisztus mindenkiért meghalt a Golgotán, ahogy Pál ismételten mondja, mit kellene még remélnünk a pokolba-szállás teológiai kutatásától?
Tilliette azonban emlékeztet arra, hogy Balthasar itt a modern gondolkodás egy nyomvonalát teszi magáévá: Isten hiányát, az üresség érzését, a metafizikai otthontalanságot. Ez hatásos artikulációra találhatott a „halott Krisztusnak a világépület magasából elmondott beszédében”, amely Jean Paul Siebenkäs című regényében található. Krisztus a világokat járja, és mennyei Atyját keresi. Felmegy a legmagasabb magasságokba, és leereszkedik a legmélyebb mélységekbe, de nem találja meg őt. Kétségbeesetten kiáltja a hátramaradott embereknek, hogy mindannyian árvák vagyunk mennyei Atya nélkül. Jean Paulnál még van hálás ébredés a rossz álomból, de nem így az utódainál, Feuerbachnál, Marxnál, Nietzschénél, Sartre-nál vagy a 20. századi Isten-halott-teológiában. Istenfogyatkozás – úgy tűnik, ez a korszak védjegye.
V.
George Steiner még egyszer megerősítette ezt a szemléletmódot. Valódi jelenlétek (1989) című könyvét azzal a diagnózissal zárja, hogy az epilógus korában élünk. Isten halála – Nagypéntek – mögöttünk van, és bizonytalan, hogy lesz-e áttörés az új életbe – húsvétba. De a nagyszombat hosszú, folyamatos szenvedés, az értelem szétfoszlása, a semmi behúzó ereje. A Napló Isten színe előtt című írásában Maurice Blondel is „a mi napunknak” nevezi a nagyszombatot – de más okokból. Bizonyosan ez a nap, amely a szenvedés és a feltámadás között van, a virrasztás napja.
De ahogyan a halott Krisztust a sírba helyezték, úgy helyezik el az átváltoztatott Ostyát a tabernákulumban. Ide kell Blondel szerint visszatérni és kitartani Krisztus mellett. De nagyszombaton Krisztus a végletekig eljutott. Az elkárhozottak iránti együttérzése nem ismer határokat; mélyebbre nyúl, mint a legmélyebb szakadék. Inferno profundior. Krisztus elhagyatottságának misztériuma egy ideig annyira megragadta Blondelt, hogy consepultusnak, vele együtt eltemetettnek érezte magát. Az ürességet megtapasztaló misztikának nem kell ateizmusba csúsznia; Krisztushoz való közelségként értelmezhető, aki úgy tapasztalta meg az üresség terhét, mint senki más.
VI.
A nagyszombat, erre is emlékeztet Tilliette az esszéjében, jelenetek sorából áll. Az első állomás a keresztről való levétel. A halott Krisztus testét Mária, a mater dolorosa ölében számos művész ábrázolta már, talán a leghatásosabban a fiatal Michelangelo a Pietában. A gyászoló anya compassiója a passióban meghalt fiával képpé sűrűsödik. A második állomás a sírbatétel. Ez a jelenet is sokféle visszhangra talált a művészetben. Bázelben függ Hans Holbein A halott Krisztus a sírban című képe. Anatómiai pontossággal ragadta meg a festő a halott Megváltó halott voltát. A kép sok nézőt megrázott. Az ember elveszítheti a hitét ez előtt a kép előtt, Miskin herceg kiált fel így Dosztojevszkij Félkegyelmű című regényében. A kép azonban másképp is értelmezhető: mint a halott Krisztus nagyszombati, röviddel a húsvéti átmenet előtti állapotának ábrázolása.
VII.
Hans Urs von Balthasar A három nap teológiájában a nagyszombat jelentőségét a halott Krisztusnak az elhagyottak iránti szolidaritásában látta. Krisztus mint maga is elveszett áll az elveszettek oldalára, azok önként választott magányát kérdőjelessé téve; Isten és az emberiség teodramatikus interakcióiban ez a legmélyebb alapja annak, hogy mindenkiért reméljünk. Balthasar a Was dürfen wir hoffen? és a Kleiner Diskurs über die Hölle című írásában igyekezett kihúzni a méregfogát annak az ellenvetésnek, mely szerint tagadja az ítélet kettős kimenetelét, és alábecsüli az emberi szabadság gonoszságát.
Ez nem minden kritikust győzött meg teljesen. Anélkül, hogy barátja, Balthasar apológiájába bocsátkoznék, az őt megvetők között a művelteknek így érvel Xavier Tilliette: „A Balthasar életének alkonyát oly fájdalmasan beárnyékoló igazságtalan polémiával kapcsolatban csak egy rövid megjegyzésre szeretnék szorítkozni: Megadatott neki, hogy bölcsen és derűsen válaszoljon kritikusainak, hogy elmagyarázza, hogy nem álmodott a büntetések elengedéséről, és egyáltalán nem értett egyet az üres pokol szofizmájával, amely szerint van ugyan pokol, de senki sincs benne.” Később pedig azt mondja, Balthasar „a remény szerszámával és Krisztus halálnál erősebb és pokolnál tágasabb szeretetének emelőjével törte fel a pokol páncélozott kapuit”.
VIII.
Az első utalás, amely szerint maga Krisztus rejtetten jelen van a modernitás gondolkodásában és költészetében, és a második, a nagyszombatra vonatkozó utalás, amely reményt ad arra, hogy még az elveszettek sem vesznek el, Dosztojevszkijnél fut össze, akinek – mint csak keveseknek – volt érzéke az ember démoni mélységeihez.
A Bűn és bűnhődésben van egy példázat arról a teljesen valószínűtlen eseményről, hogy az önmagába zárkózottság hagyja feltörni magát. A rendkívül tehetséges, de teljesen elszegényedett Raszkolnyikovot, aki kidolgozza a megengedett gyilkosság elméletét, és hidegvérrel meggyilkol egy fukar zálogosnőt, Szonja szereti. „Ismerte a becsvágyát, a büszkeségét, az önszeretetét és a hitetlenségét.” A gyilkosság után ráveszi a férfit, hogy feladja magát a rendőrségen. A bűncselekmény büntetéseként kényszermunkára ítélik, a lány elkíséri őt a szibériai száműzetésbe. Raszkolnyikov sokáig elutasítóan, sőt dühösen reagál a jelenlétére. Képtelen önvádra és megbánásra, makacsnak tűnik, de aztán észreveszi, hogy rabtársai egyre jobban kedvelik az együttérző Szonját. Egy álom után, amelyben átéli a világ pusztulását – beleértve a sajátjáét is –, elolvad a jég a szívében. „Sírt és átölelte a térdét” – feltörnek benne a szeretet kimeríthetetlen forrásai. Hét évet kell még kitartaniuk a büntetőtáborban. De ez már egy új élet kezdete.
Válóczy József fordítása