Róma tudatosítja az emberben a történelem és a hagyomány jelentőségét. A romok látványa ugyanakkor egyfajta jelenre vonatkozó derűt ébreszt a lélekben.
Amikor Rómába költöztem, rögtön az elején egy figyelmeztetést kaptam úti csomagként. Azt mondták nekem: hogyha tizenkét évig Rómában élsz, olyan leszel, mint egy emlékmű: mindenki ismer, te is ismersz mindenkit, senki nem hagyhat figyelmen kívül téged. Ám ha már huszonnégy évig éltél Rómában, akkor olyan leszel, mint egy rom…
Biztos, hogy sajátosan egyháziaknak szánták ezt az intést. Ezzel együtt érdekes a képiség, amelyet hordoz: Róma az emlékművek és a romok városa. Mindenhol ilyenekbe: nagyszerű templomokba és palotákba botlunk az ékkövek mellett — ám újra meg újra ősi szentélyek és másfajta épületek maradványai is elénk kerülnek.
Nincs tán a világnak még egy olyan városa, amely annyira szorgosan őrzi a romjait, mint Róma. Eszembe jut az ókori Pons Aemilius híd romja a Tiberis szigeténél, amelyet olaszul Ponte Rottónak neveznek. Még egy utcát is elneveztek róla: Via di Ponte Rotto — „a törött híd útja“. Más városokban eléggé szokatlannak tűnne egy ilyesfajta névadás.Természetesen gazdasági okai is vannak annak, hogy a rómaiak őrzik a romjaikat, hisz a turizmus jelentős bevételi forrást jelent napjainkban. Róma olyan, mint egy hatalmas szabadtéri múzeum, ez pedig turistákat és zarándokokat vonz a városba. Ám a rómaiak akkor is ügyeltek a Forum Romanumukra, a Colosseumukra és a Circus Maximusukra, amikor még messze nem volt olyan túlburjánzó a turizmus, mint manapság. Mindez a múlt fölött érzett büszkeségről szól. Lehet, hogy az egykori dicső korok immár régen letűntek, mégis ezekből forrásozik a város önazonossága.
Egyáltalán nem véletlen, hogy éppen itt van a római katolikus egyház központja. Nem is lehetne jobb otthona a megtestesülés vallásának. Isten megtestesül, konkrét, megérinthető lesz, az emberi történelem részévé válik. Ennek révén fontossá válik általában véve a történelem, de mindenek előtt a hagyomány. Jelentőségteljes az, ami elmúlt. Mivel azonban jelentőségteljes követi a jelentőségteljeset, a mulandósággal szembesülve végül egyfajta derű születik meg. Képzeljék el, hogy nap mint nap kétezer-ötszáz éves falak mellett sétálnak el: ettől valahogy relatívabbá válik a jelen. A romok szüntelenül ezt üzenik: sic transit gloria mundi, és még: memento mori. Esetlegességünk tudatosulása megnyit minket a transzcendencia megtapasztalása előtt.
Mindezek mellett a város elképesztően befogadó: az egyik korszak úgyszólván körülöleli a másikat. Az ősi szentélyek oszlopai beépültek a templomokba, az ókori épületekben lakásokat alakítottak ki, a Piazza Venezia metróállomását pedig Hadrianus császár athenaeumának romjaiba integrálják. A múlt megmaradhat, tiszteletben részesül és megőrzik, ugyanakkor mégis tovább fejlődik. A város ugyanis nem múzeum, hanem élő valóság. Ugyanezt kívánom az egyháznak is! Csak még valamit: az említett metróállomás átadását 2032-re tervezik. Nem csoda, hogy a római katolikus egyház átalakítása is mindig olyan sokáig tart!
Török Csaba fordítása